Dramatizálok

Már régóta az egyik kedvenc elfoglaltságom eljátszani az élményeimet. A "játszunk óvodásat!" felszólításomra már a szüleimtől a testvéreimen keresztül a nagyszülőkig mindenki sikítva menekül.Ami azt illeti tényleg elég rendesen csúcsra járattam a dolgot az utóbbi időben, úgyhogy most új elemekkel gazdagítva a játékot az aktuális kedvenc meséimet dramatizáljuk. Mostanság fedeztem fel a kötelező klasszikusokat, így az a megtiszteltetés éri családtagjaimat, hogy minden este belebújhatnak Hófehérke, a hét törpe, Piroska, nagymama vagy épp a farkas bőrébe.
Mivel a színészet mellett a dramaturgia és a rendezés is a kisujjamban van szabad kezet kapok a kivitelezésben. Minden este másra osztom a gonosz szerepét, hogy ne fásuljanak bele a karakterbe, az előadásmódban maximalizmust várok el, és bátran eresztem ki a hangom ha nem megfelelően valósítják meg az elképzeléseimet, és a munka oroszlánrészét magamra vállalva, én játszom a legtöbb szerepet egy-egy jelenetben. A beszédemet illetően most azt találtam ki, hogy tökéletesítem itthon amíg úgy nem ítélem hogy a külvilág is megérett a velem való kommunikáció ezen formájára. Ez annyit tesz,  hogy az óvodában még mindig többnyire hallgatok és idegenek nekem szegezett kérdéseire is csak akkor válaszolok, ha eldöntendő kérdés, mert azt lehet fejrázással letudni. Oké arra hogy hány éves vagyok még reagálok egy kézzel mutatott hármassal, de ez a maximum. Itthon persze nincs megállás igazi cserfes lány vagyok. Sőt szépen elmondom a mondókákat és angol szavakat amiket az oviban a beszédesebb társaim tanulnak.Szoktam énekelni is de azt mondjuk anya nem bánja hogy csak magunk között. Nemrég rendet csinált a régi cd-k között és az újból felfedezett kedvenceivel abszolút kimeríti a kiskorú veszélyeztetését.Nem gondoltam volna, hogy visszasírom, sőt követelem a Sárga Zsigulit a Vad Fruttiktól, egy hosszabb autóút után mikor például az Ef Zámbó-féle "Miért lobog a pöttyös befőtt ha nem is fúj a szél ?" című gyöngyszemet kell hallgatnunk.
Van egy másik újból felfedezett zenéje amire viszont rácuppantunk Somával. A Jazz+Az nevű formáció "Mit tehet a sejt aki mit se sejt?" című klasszikusát már kívülről fújjuk. Soma a rap-es részeket én pedig a refrént cincogom bele a világba teli szájjal.

Kis család kis gond, nagy család nagy gond?

A minap nálunk járt egy érettségire készülő lány, hogy anyagot gyűjtsön rólunk. Az érettségi tárgyának választott egyik tantárgyához ugyanis tanulmányt kell írnia, és ő a nagycsaládot választotta témául.Mi gyerekek kivételesen egész elfogadható zajszinten működtünk, mert éppen az új gofrisütőnket teszteltük, így teli szájjal szépen körbeülve az asztalt még mintacsaládnak is beillettünk egy külső szemlélőnek.
 A kérdések között szerepelt a címben elhangzott is és anya lányos zavarában, vagy azért mert Orsi mellett mi is mind a négyen nagyokat pislogtunk rá, várva hogy megmondja a tutit, csak makogott. Miután Orsi elment, tovább gondolta a dolgot és rájött hogy nincs tuti válasz. Mert igenis kirázza a hideg a gondolattól, hogy ezt a pályaválasztási mizériát amit most Rékával csinálnak, még háromszor végig kell járni. Lelkiismeret furdalása van attól, hogy már most tudja, hogy erősen össze kell szedni magát ahhoz hogy majd az én szülinapi gyerekzsúrjaimhoz is elfogadható lelkesedést tudjon produkálni.S természetesen ott az állandó félelem, hogy meg tudják-e adni a mindegyikőnknek azt a figyelmet, és kizárólagos törődést ami szerintük kijár minden gyereknek külön-külön.
A nagy számok törvénye szerint persze több a megoldandó probléma és a logisztikai gubanc a mindennapokban, viszont pont ezek miatt lesznek egyre kreatívabbak és rutinosabbak szüleink.Mivel mi négyen nem egyszerre szakadtunk a nyakukba, volt idejük belejönni és mostanra bebizonyítani hogy az "rutin meg az évek" szlogen nem csak üres frázis.

És a másik oldal. A sok-sok közös élmény, amit egy gyerek csak a nagycsaládban kaphat. A közös játékok, harcok, és csak úgy a nagycsaládos, zajos, inger-gazdag mindennapok annyi pluszt adnak nekünk, hogy kevésbé kell aggódniuk az ügyben, hogy majd hogy állunk meg a saját lábunkon ha eljön az ideje. Mi már gyerekkorunkban észrevétlenül sajátítjuk el a küzdeni tudás, akaratérvényesítés és az önállóság képességét.
És biztosan fel leszünk vértezve olyan adottságokkal is mint az alkalmazkodás és az elfogadás.

A nagycsaládos létünk pozitívumait szaporítandó beszámolok a múlt heti farsangi mulatságunkról.
Két hete benyaltam egy nagyon csúnya lázas vírust ami egy komoly középfülgyulladásban teljesedett ki. A két hét betegszabim közepén zajlott az oviban a farsang amit hetek óta lázas (akkor még csak átvitt értelemben) izgalommal vártam.Mikor világossá vált hogy életem első intézményesített farsangját ki kell hagynom és a tavasz-tündér jelmezem nem ölthetem magamra nagyon nekikeseredtem. Mivel nekikeseredésben jó vagyok, hamar meglágyítottam annyira anya szívét, hogy beígért nekem egy saját külön bejáratú házi farsangot. Mivel az első láztalan napom pont egy vasárnapra esett, össze is hozták nekem délutánra a bulit.
Le a kalappal családtagjaim előtt, akik igazán kitettek magukért jelmez-ügyben, sorverseny-ügyben, lufi dekoráció-ügyben, és le a kalappal Rozi mama és Jani papa előtt akik Jancsi és Juliska jelmezükkel, rengeteg süteménnyel és táncos kedvükkel emelték a kis házi farsangunk fényét.

A megfáradt tavasz tündér