Valami elkezdődött és valami véget ért

Elfogyott a türelem és a hit abban, hogy valaha magamtól megtanulok beszélni.
Anya elcipelt egy talpmasszőrhöz és egy "miért nem beszél már ez a gyerek" specialistához a nevelési tanácsadóba. Mindkettő nagyon hasznos és tanulságosnak bizonyult mind nekem mind anyámnak. A talpmasszás nagggggyon király! Bár az elején bizalmatlan voltam de pár perc alatt ellazultam annyira, hogy kezemet a tarkóm alá fektetve nyúltam el anya ölében és totálisan nyugton maradtam fél órán át. A logopédus pedig megállapította hogy milyen ügyes és okos vagyok, s hogy nagyon jó az út amin haladok, csak úgy kb másfél év lemaradással. Oké ezt nélküle is tudtuk, de most hogy már papírunk van róla hogy megkésett beszédfejlődésű vagyok, valahogy mindenki boldogabb.
 Az őszi ovi kezdésig minden héten járni fogok egy nénihez aki azt hiszi majd azt fogom tenni amit ő akar, és akkor elhagyom a csengenyelvet amibe már annyi energiát fektettem. Most az van hogy anya megijedt, hogy nem marad nyoma a hamarosan holt nyelvvé vált halandzsámnak, így bőszen nekiállt ha nem is írásos, de a digitális emlék gyártásnak.
Szüleim is kaptak feladatot miszerint törekedniük kellene arra, hogy lassan artikulálva rám koncentrálva egyszerű mondatokban beszéljenek hozzám:)))). Na ez nekem is új lesz, tudniillik bár elég széles a kommunikációs eszköztáruk vagyis a suttogástól az artikulátlan üvöltésig sokféle színes módon képesek az információ átadásra, de a lassú artikulált beszéd egyszerű mondatokban nekik is kemény feladat. Vagy a "kuss legyen!"  annak számít? Mert tegnap mikor a női kézilabda BL döntőt néztük ezt rendszeresen megkaptam.
Van még egy, számomra tragédiával felérő következménye ennek az egész nevelési tanácsadósdinak. Anya kapott egy hosszú kérdőívet amit ki kellett töltenie a fejlődésemről. Mikor már az első kérdésnél, hogy mennyi volt a születési súlyom elakadt, pironkodva kérte a logopédust, hogy had töltse ki otthon. Este aztán nekiült, s a kérdésnél hogy hány hónapos koromig szopiztam, először leírta, hogy 31 hónapos vagyok és még mindig élek vele. Majd mikor visszaolvasta elborzadt, az asztalra csapott(nem csak képletesen), a szemembe nézett, és lassan artikuláltan egyszerű mondatba szedve közölte velem: Eljött az idő kisasszony! És én pár perc múlva az ágyban fekve megértettem hogy ez mit jelent. Kisebb megszakításokkal kb 40 percig sirattam a babakoromat. Majd sajnáltam magam hangosan, sírtam, könyörögtem, hízelegtem szóval megadtam a módját, de úgy este 11 körül látva az eltökéltséget anyukám szemében feladtam.Azért ő is megsiratta kicsit az elválást, de lehet hogy csak a megkönnyebbülésnek  és,  a korlátlan kávé és alkolhol fogyasztás ígéretét rejtő szabadságnak szóltak a könnyek Mivel jó a felfogásom és fárasztó is az állandó ellenkezés másnap már csak egy órán át tartott az altatásom. Most a negyedik napon túl azért még minden alvás előtt megkérdezem "cici?", de ez inkább már csak a rituálé része és én csodálkoznék legjobban ha igen lenne a  válasz. Szóval itt a vége.A harcot feladtam, beálltam a sorba, vagy ha úgy tetszik betörtem.......

Harc

Mivel a wc használatom sínen van, arról meg úgy tűnik végleg lemondtak  a szüleim, hogy valaha egy nyelvet beszélünk, ismét terítékre került az elválasztás.Frissen feléledt dacos öntudatommal elég jól ellavírozok a NEM-ek világában, s bár szeretem feszegetni, azért nagyjából ismerem már a határokat. Aránylag hamar belátom( úgy a tizedik nem-re), hogy nem kapok kindertojást a boltban. Nehezen, de tudomásul veszem ha abba kell hagynom a tévézést (oké azért ilyenkor a NEM mellé elvárok egy két ütősebb érvet, vagy valami szórakoztató alternatív megoldás felajánlását).Újabban sapka-kabát-csizma ügyben is elég meggyőzhető vagyok, de a szopiban nem ismerek tréfát. Nincs alku és engedmény.
 Anya legújabb taktikája a beszéljük meg, hisz már olyan okos nagylány vagyok. Erre én közlöm, hogy igen általában okos nagylány vagyok  de este és a délutáni alváskor kisbaba. Olyanokat mond, hogy ez már neki nem jó (ki nem szarja le), meg hogy fáj amikor szopizok (ilyenkor adok neki egy puszit és kész, hiszen ez nálam is működik), meg hogy mi lesz ha ősszel oviba megyek (ööö? ez miért is probléma?).
Állóháború van s egyenlőre én állok győzelemre. Kíváncsian várom a következő lépést, de addig is megpróbálom meggyőzni, hogy ez az állapot igenis mindegyikőnknek a lehető legjobb.
Pénteken a szüleim koncerten voltak így Rozi mama próbálkozott a cici nélkül eljuttatni álomországba. Úgy fél tizenkettőre sikerült is neki, de én igazán nagyon szenvedtem.Hatalmas sóhajokkal,s nagy könny-fátyolos pislogásokkal éreztettem át vele a lelkiállapotomat. Most komolyan ezentúl minden este így kellene éreznem magam???
A hétvége egyébként tök jó volt. Voltunk látogatóban egy 5 gyerekes családnál ahol én voltam a legkisebb, s igazán otthonosan éreztem magam. A legnagyobb kakofóniában is mélyen elmélyedve bírtam játszani (csak szokás kérdése). A felnőttek egy idő után feladták, a normális kommunikációra irányuló próbálkozásaikat, s kezükből tölcsért csinálva emelt hangon csevegtek egymással.
Soma amúgy is kikészített mindenkit, mert pénteken úgy engedte haza a tanítónéni, hogy az a házi feladat, hogy egész hétvégén beszéljen amennyit bír, így talán képes lesz majd hétfőtől péntekig annyira visszafogni magát a suliban, hogy a kommentárjai nélkül haladni tudnak a tananyaggal. Bátyám természetesen, túlteljesítette a feladatot, ami nem esett nehezére, hiszen csak a szokásos önmagát adta, viszont most minden kísérletre ami arra irányult hogy belé fojtsuk a szót megkaptuk a "de nekem ez a házi feladatom" riposztot.

Újabban Soma vette kézbe a kulturális nevelésem:

Leszokóban

Lassan két hete hogy anyukám megvonta tőlem a nappali szopit.(a sóhajra miért nincs idétlen írásos hangulatjel? "sóhaj")
 Igaz, hogy családtagjaim már egy ideje pedzegették, célozgattak rá, sőt mi több színesen ecsetelgették, hogy állítólag van élet a cicin túl, de nekem csak most esett le, hogy én egy hetek óta tartó alaposan kidolgozott ellenem irányuló hadművelet áldozata vagyok.Megdumálták és döntöttek helyettem, meghallgatva mindenkit akinek csak véleménye volt a dologról (az sem baj ha gyereket sem látott még), s figyelmen kívül hagyva engem aki valljuk be a leginkább érintett a dologban. Mivel volt némi hozzáfűzni valóm a terrorhoz, ezért  hamar érvényesíteni tudtam azon igényemet, hogy legalább az esti anyatejadagomról ne kelljen lemondanom. Az első két nap igazán kemény volt. S nem csak nekem. Most nagyjából úgy telik egy napunk, hogy anyukám egész nap figyelemelterel, ami azt jelenti hogy egyfolytában játszunk vagy olvasunk, így végső soron nem is jövök ki olyan rosszul a dologból. Az esti szopira már elég felfokozott állapotba érkezem s miután megbeszéljük, hogy most már este van és sötét, rávetem magam jóanyámra. Igazán szórakoztató látvány lehetek ilyenkor, mert apukám már napok óta menetrendszerűen megjelenik a szobában, mellénk fekszik és nem tud betelni a látvánnyal ahogy én nem tudok betelni a cicivel.
A legsarkalatosabb pontja a napunknak jelenleg, a délutáni altatás. Most ott tartunk hogy anyukám már nem is próbálkozik az ággyal.Ha eléggé kókadok felültet a biciklire és általában 10 percen belül kidőlök. Persze volt már olyan, hogy nem akartam megfosztani anyukámat egy jó kis testmozgástól így kemény munkával ébren tartva magamat de sikerült összehoznom neki 25-30 perc kerekezést. Volt olyan is hogy elugrottunk tankolni az autóval,  így oldva meg a bealvásomat, s volt olyan is hogy egy hatalmas esés után addig sajnáltam magam míg bealudtam anyukám vigasztaló karjaiban. Ez utóbbi eset után biztos ami biztos inkább nem fordítok hátat anyukámnak, nehogy kísértést érezzen egy gyors elalvást elősegítő esés előidézésében:) Most komolyan, biztos vagyok benne hogy rosszabb napjainkon átfutott az agyán, s az ördög nem alszik;)


Hát így állunk most. A frontvonal most felém mozdult, de kitartok. Harcolni fogok a végsőkig s nem fogom könnyen megadni magam.

Évnyitó

Soma iskolás lett. Ez egy olyan új szituáció amit a tanítónéniknek és sokat megélt szüleimnek is emésztgetni kell. Mivel eddig egyik gyermekükkel sem esett meg, hogy mindjárt az évnyitón kiemelje az első sorból az osztályfőnök s maga mellé állítsa, így fosztva meg a közönséget a "metál-villázás a Szózatra" produkció további élvezetétől. Kicsit sajnáltam a szüleimet, akik hol mosolyogva, hol erősen elgondolkodva és fejcsóválva kullogtak hazafelé, miközben végighallgatták Rékát aki elmesélte Soma teljes évnyitós bemutatkozását. Ha tudtam volna, hogy ilyen érdekes tud lenni egy évnyitó  nem nyaggattam volna anyát, hogy a suli előtti játszótéren töltsük az időt, csak az ominózus Szózat-produkcióra visszaérkezve. Azért Réka mélységesen felháborodott, és színesen ecsetelt beszámolója sem volt semmi. A Himnusz alatti fülbefogás, a szomszéd kislánnyal való lökdösődés és a zsebre tett kézzel szenvedés, mellett az igazgató bácsi beszédjének jeltolmácsolása Soma módra még vicces is lehetett egy kívülállónak. (pl: Igazagtó: Köszöntjük az elsősöket- Soma: két hüvelykujjával magára mutogatva és a fejét rázva ünnepli magát; Igazgató: idén is lesznek iskolai diszkók- Soma: tánc bemutatás a 'walk like an egyptian' koreográfiával stb). Szóval Réka berágott, Csongor jól szórakozott, szüleim begyűjtöttek pár együtt érző vállveregetést, én pedig nagyon büszke voltam Somára, mert elérte hogy az a nap tényleg csak róla szóljon.
 Az új napirendet még szoknom kell, s anyukám reggeli idegbeteg nagyjeleneteit is. Mire három ágy között cikázva sikerül felkelteni minden iskoláskorú csemetéjét, már kellően kikattan ahhoz, hogy rezignáltan vegye tudomásul, hogy már az ébredés utáni harmadik percben sikerül iszonyatosan összeveszni első és másodszülöttjének a fürdőszoba használaton, aminek következményeként én is felébredek és követelem a jussom, elterelve anyukám figyelmét a tényről, hogy harmadszülöttje visszafeküdt és békésen szundikál.
Írhatnék még a több mint 24 órája tartó könyvkötésről és a ma délelőtti 'rakjunk rendet a kinőtt ruhák között' akciónak nevezett
mulatságokról, de ennél sokkal sorsfordítóbb dolgok miatt kell emésztenem magam. Mától ugyanis anyukám megvonta tőlem a nappali szopizást. Csak úgy ukkmukkfukk!!!

Az ötödikes és az elsős(a hetedikes égőnek érezte a suli előtti fotózkodást)

Ez annyira friss seb hogy azt hiszem nem is tudok még írni róla:(((((

Elválasztás?!?

Leírom így kerek perec : cicifüggő vagyok. Ezt már akkor sejtették mikor születésem után 1 nappal prédájára vetődő tigrisként vetettem magam édesanyámra, és minden különösebb segítség nélkül porszívóként szívtam magamba a mannát. Bár újszülöttként főleg az éhség csillapítása volt a cél, hamar ráéreztem arra mennyi pluszt kaphatok a szopizástól.Még mindig mohón és hihetetlen erővel eszem, de közben a testem mellett a lelkem is jóllakik.Az íz, az illat, a puha simogató kéz a melegség és az összebújás mind része a csodának, ami biztosítja számomra hogy Buddhát megszégyenítő nyugalom és elégedettség töltsön el minden egyes alkalommal ha szopizunk.Igen szopizunk, mert anya is részese és élvezője ennek a paradicsomi állapotnak, mikor test a testből gyarapszik, töltődik és virágzik.S bár manapság nem divat kiszolgáltatottnak és egymásra utaltnak lenni mi mégis nagyon élvezzük minden meghittségével együtt.
Ezek után csoda, hogy én aki állítólag ipari porszívóként is megállnám a helyem, egyáltalán nem szeretnék lemondani az anyatejről?? Persze jó móka reggel szívószállal(szívókámra alapozva) nyomni az actimelt, és a délutáni joghurt is fogamra való, sőt néha egész ízletes koszt kerül a tányéromba is. De mi lesz a cicikkel? Lemondani ARRÓL ??
 Mivel úgy látom a családból csak én használom ilyen módon anyukám testét valószínűleg ez egy véges dolog, de én azért megpróbálom kinyújtani amíg csak lehet. Szerintem egész sokáig fogom tudni tettetni a hülyét ha majd az értelmemre hatva próbálják elmagyarázni, hogy milyen nagy vagyok már az ilyesmihez. Finnyáskodásban már most is elég jó vagyok, és rámenőségben is főleg ha a minden napi betevő anyatejemről van szó. Szóval üzenem a családnak, hogy kössétek fel a gatyát, mert ehhez az elválasztásnak hívott borzalomhoz nekem is lesz egy-két szavam(és cuppantásom).