Beszóltam anyámnak

Vannak olyan napok mikor az ember lánya úgy érzi övé a világ. Gyeplő a kézben, összes akarat 95 cm dacba csomagolva, önbizalom és huncutság betárazva. Ilyen napom volt tegnap.Csak erről anyámat senki nem tájékoztatta előre. Hát mit mondjak elég rosszul vette az akadályokat.
Oké eléggé le van amortizálva, lévén az öt perces szopis altatásokat felváltotta a néha több mint egy órán át tartó altatási rítus délután és este is. A konkrét elalvási forgatókönyvön még dolgozunk.Én igyekszem a 628 mesétől kezdve, az idétlen és a nem annyira idétlen gyerekdalokon és a felhúzható zenélőjáték 411-szeres újraindításán át, az anya hasán ringatózásig mindent belesűríteni a ceremóniába, de sajnos anyám mint rendezőasszisztens rendesen megvágja a műsort.
Az ominózus napon már a reggelinél kóstolgattam szülőmet, majd az öltözésnél is feszegettem a határokat.Egyébként az egész azért van, mert mivel lemondtam a szopiról, szerintem jogosan elvárhatom hogy nagykorúként kezeljenek, ami azzal jár ugye, hogy én választom ki a toalettem és teljesen egyedül öltözködöm, étkezem, törlöm ki a seggemet, ülök fel anya biciklijére, veszem fel a bukómat, s kötöm be magam.Locsolom a virágot, keverem a rántást, rendezem a nyulat s kezelem a mosógépet.  Kerül amibe kerül.
Mint már említettem anya kissé leharcolt állapotban van, így nem vette a reggeli jeleket s simán betervezett egy vásárolgatós, ügyintézős délelőttöt. Nem részletezem a műsort, de anyánál valahol a parkolóban lévő '32 betonpillér fenekemmel érintése' játék és a 'hogy sikerült majdnem könyvet lopnom' móka között szakadt el a cérna. Mint tudjuk nem a következetességéről híres, így nem vettem komolyan a fenyegetőzéseit, de meg kellett állapítanom, hogy van az a szitu mikor bizony ő is bekeményít.S vazze' tényleg nem kaptam meg a rágót az autóban! Csatakosra üvöltöttem magam míg hazaértünk, majd folytattam az autósülésbe szíjazva, amíg anya szép komótosan behurcolkodott s a pillája sem rebbent. Mikor végre kiszabadított berohantam a házba levetettem magam s zokogtam úgy, ahogy csak Csipkerózsika tud a baldachinos ágyban. Mikor elfáradtam megkérdeztem anyát:
-  "Jéka??"  Réka nincs itthon.-válaszolta. "Apa?"- próbálkoztam legörbülő szájjal. "Apa dolgozik" -jött a válasz. Mikor megértettem, hogy a családunk egy olyan tagja sem tud a segítségemre sietni, aki magasabb anyánál kezembe vettem a bosszúmat és fennhangon közöltem: kaka anya! Mire az értetlen: - Kakilni kell?
Erre én: Nem. Anya kaka!! S anyám elnyúlt ábrázatát látva nyomtam egy könnytől maszatos elégedett vigyort.Nem is olyan haszontalan ez a verbális kommunikáció.

Kudarc kezelés és a testvérek dicsérete

Azt hiszem kudarckezelésben még van hova fejlődnöm. Persze szerintem simán beleférek még a dackorszak csatolmányaként kezelt hisztitartományba, bár néha rendesen a határértéket verdesem.
Az egyik s még mindig a legfontosabb frusztráció forrás a lassan fél éve terítéken lévő téma: a BESZÉD. Miért kell ennek ilyen rohadt nehéznek lennie? Nem mondhatnám hogy eseménytelenül telnek a napjaim, s mint egy nyiladozó értelmű két évesnek általában, nekem is egyre többször van hozzáfűznivalóm, s véleményem a dolgokról. Már feladtam, hogy többször ismételgessek.
 A frusztráció feldolgozási projektem a következő:
 ugrálás kétlábon,
toporzékolás,
hanyatt vágás,
artikulátlan oroszlánüvöltés,
gyilkos pillantások az értetlenekre, esetleg egy kis könnyű testi sértéssel körítve.

 Mivel most már igazán aktív részese vagyok bátyáim mulatságainak is (úgy mint a harcolás, birkózás, bunki építés, focizás, bújócskázás és a különböző üldözéses mókák, legozás, autópálya építés), úgy érzem teljes irányítói jogkörrel rendelkezem ahhoz hogy beleszólhassak a játék menetébe. Ami külső szemlélőnek úgy néz ki, hogy én szeretnék valamit nagyon, ők meg nem úgy gondolják, és akkor én iszonyú hangon iszonyú hangosan és iszonyú sokáig bírok sikítva üvölteni, s ezzel előbb vagy utóbb, de elérem amit akarok. Hiába, egyszerűen nem lehet rám haragudni. Azt hiszem ezt jó lesz rendesen kiaknáznom amíg lehet, mert ha jól látom eljön az az idő amikor már az én szüleim is nagyon tudnak haragudni. Elég hozzá egy-két csillagászati összegű telefonszámla, egy kis vállrándítással elintézve, amit Réka produkált vagy a kiskamaszkori süketség ami Csongor bátyámat támadja meg rendszeresen.
 Soma még jó korban van és úgy sejtem harmadikként ő is felismerte s kiaknázta a határok feszegetésében rejlő lehetőségeket.Bizonyíték rá hogy a szüleink és a óvónénik után most már a tanítónéniket is lazán az ujja köré csavarta.
Ezek fényében egyre biztosabb vagyok benne, hogy a testvéreim küldetése e földön elsősorban ez én okulásomat szolgálja. Elképzelni sem tudom milyen lehet testvérek nélkül mindent magamnak kijárva felnőni. Már most látom hogy az ő segítségükkel milyen jól felkészülten futok neki majd az élet buktatóinak.

Fiú testvéreim okán biztos vagyok benne, hogy mire elérem az óvódás kort jó eséllyel szemrebbenés nélkül elő tudok adni egy-egy hónalj-puki sorozatot.  Nem hátrálok meg egy kis csetepatétól, képes leszek az óriás szappanbuborék fújás és a forróra mikrózott pillecukor szájba tömésének tudományát elsajátítani. Profi módon tárazom, húzom föl és ürítem a szivacs lövedékes fegyvereket s a legváltozatosabb módokon tudom majd veszélyeztetni saját testi épségemet. S akkor még meg sem említettem az ABC elböfögését, ami azért talán egy későbbi lépcsőfok a bálványozott bátyáimat követő utamon.
Természetesen a nővérem is szükséges ahhoz, hogy ne jöjjek zavarba a csajosabb dolgoktól. Hisz például már most nagyon tudunk együtt fújni anyára ha fésülködésről van szó. Komolyan! Réka miért tud úgy megfésülni engem hogy azt ne érezzem mártírhalálnak? A körömlakkok és a könyvek elkötelezett híveként pedig biztosítja számomra, hogy ne csak azokkal a vad fiús dolgokkal legyek beoltva.
Egy kis ízelítő Csenge nyelvből:

Kínlódásaim

Elég kemény napok vannak mögöttem. Persze most, hogy anyukám félretette a 'nem futkozunk minden apró cseprő dologgal orvoshoz' elméletét és megmutatott a doktornéninek, már mindenki megnyugodhatott,  mert teljesen kézzel fogható racionális orvosi magyarázatot kaptak az önmagamból kifordult viselkedésemre.

Jönnek a fogaim. Ami nem újdonság, meg amúgy is jó alibi hattól huszon-akárhány hónapos korig erre fogni az összes baba-dilit, de én ebben is szeretnék maradandó emlékmorzsákat gyártani családtagjaim számára, ezért úgy döntöttem hogy "en bloc" egyszerre növesztem ki a még hiányzó fogacskákat.
A sokat látott doktornéni mikor a számba nézett igencsak elnyúlt ábrázattal közölte, hogy "Úr isten!" majd elmagyarázta hogy a rágófogakon kívül mind a 4 szemfogam is úgy döntött hogy egyszerre bújik ki. Azért sajnáltam anyukámat, ahogy ott állt a rendelőben a homlokára csapva, s konstatálva, hogy nem lehet ilyen béna, hogy inkább feltételezte rólam hogy előrehozott dackorszakom élem, esetleg előrehozott kamaszkorom ami az aktív éjszakai életet  illeti, vagy felborult a bioritmusom vagy egyszerűen szeretem szívatni a családot, ahelyett hogy vetett volna egy pillantást a számba(mondjuk az egyik átüvöltött éjszakámon).
Most meg egyfolytában vizslat, s azon rágja magát, hogy biztos azért csinálom ezt mert megelégeltem hogy a "mikor jött ki a foga?" kérdésekre csak megrántja a vállát, mert fogalma sincs hogy eddigi fogaim mikor és milyen sorrendben érkeztek. Bár így biztos megjegyzi szemfogaim érkezésének időpontját, azért ezt én nem annyira akartam. Most már jobb egy kicsit és talán már túl vagyok a nehezén, de azért még jól jön egy két dili alkalmával ez a "hagyd, biztos a foga jön!" szólam.:)
 Azért fogaktól függetlenül is bontogatom ám a szárnyaim. Azontúl hogy mindenki szerint zabálnivaló nagyon vagány és vakmerő nagylány lett belőlem, rendesen ki tudom már akasztani a szüleimet. Kezdve a sort a folyton változó, de mindig meglévő rigolyáimmal.Például marhára nem mindegy melyik sapkát akarják rám adni, ajtót nyitva hagyni nem lehet a lakásban, mert szerintem az ajtóknak csak becsukva van értelmük, a babakocsi pedig igenis ciki már ennyi idősen, főleg ha az embernek lábbal hajtható motorja van, vagy bicikliülése egy  tekerni tudó anyukával összekapcsolva.
Most Soma az abszolút minta számomra, bármit csinál én utánozom, amin nagyon jól szórakoznak pedig én nem is azért csinálom. Húsvét óta most voltunk először nagyobb autóúton, s bár anyukámék nem fűztek vérmes reményeket a  monotonitás-tűrésemet illetően, azért rendesen zilált állapotban futottunk be Sári mamáékhoz a másfél órás út után.
 Ma este viszont igazán nagyot alakítottam. Apa ugyanis elkövette azt a hibát hogy beengedte Lottit a lakásba. Én rögtön kedvet kaptam egy kis kutya dögönyözéshez amit csak úgy tudok kivitelezni, ha Lotti lefekszik és hagyja hogy ráüljek. Ez általában működik is mikor az udvaron játszunk. A szobában viszont a vacsora szag és az állandó nyüzsi miatt Lotti izgatott volt és nem akart velem játszani, ezért először anyukámat majd apukámat kértem erősen ráutaló magatartással, hogy fektessék le Lottit a játékhoz.
Oké az tény hogy megpróbálták s pár percig le is heveredett, de amint ráültem felugrott. Mivel a verbális kommunikációm még enyhén szólva hiányos így testbeszéddel próbáltam vázolni hogy mennyre idegesít az elutasítás. Ez úgy zajlott hogy elöszőr üvöltöttem, majd sikítottam, majd üvöltve sikítottam, aztán hanyatt vágtam magam és a csípőmet emelgetve a talpammal toporzékolva(!!) brék-táncosként fetrengve sikítottam.
A produkcióm végén szüleim leesett állal néztek hol egymásra hol rám, majd kitört belőlük a nevetés. Azt hiszem nem igazán jött át nekik a mondanivalóm. Így inkább felálltam és komótosan folytattam a vacsorám "ezért még számolunk" tekinteteket lövellve Lotti felé.