Bárányhimlős vagyok.
Megint.
A szinte napra pontosan négy évvel ezelőtti himlőm annyira light-os volt, hogy izgult is rajta anyukám hogy elég lesz a védettséghez, de anno két doktor néni is a "két pötty is pötty" felkiáltással biztosított minket arról hogy nem lesz már dolgunk ezzel a kórsággal. Anya örült hogy nem kell megvívnia az oltassuk/ ne oltassuk dilemmát és szépen le is került a para-listáról a dolog.
Idén, amolyan hagyományőrzésből megint szüleim várva-várt szabijának első napjára időzítettem a pöttyöződést rendesen megakasztva a vasárnapi indulással tervezett erdélyi túránk előkészületeit.
Eléggé el van kenődve mindenki.
Óránként mérik a lázam, leltározzák a pöttyeim, csóválják a fejüket.
Arról, hogy nélkülem elinduljanak nyomós érveim, úgymint könnyes bociszemek, teli tüdőből tolt hangos önsajnálat, és az elvitathatatlan "nem családi a kirándulás ha nincs ott minden családtag" adu, felsorakoztatása után rövid úton letettek.
És a sok rosszban mégis a délelőtti veszprémi gyerekügyelet vitte el az abszolút mélypont címet, köszönhetően a dr Magyar Irén nevű doktorbőrbe bújt boszorkánynak.
Igazából köszönettel tartozom neki mert ezentúl sokkal jobban fogom értékelni a kedves szavakat, az emberi bánásmódot, a normális hozzáállást és a kulturált kommunikációt amiben az eddigi orvosos élményeim során részem volt.
Szóval, köszönöm dr Magyar Irén a "hátam közepére nem kívánom a szombati ügyeletre betévedt hülye gyerekeket a hülye szüleikkel együtt" alaphangulatot, a magaslóról kiosztást, a rám rivallást mikor megfogtam a váratlanul a torkomig dugott pálcikát tartó kezedet, az arrogáns kommunikációt és hogy anyával mindketten pityeregve hagyhattuk el a kórház épületét.
