Által-ér

Az Által-ér egy vízfolyás, ami a Vértes hegyeiből gyűjti össze a csapadékot és a tatai Öreg- tavon keresztül folyik a Dunába. Ez a szabályozásnak köszönhetően az év 364 napján elég békésen, szinte észrevétlenül történik. Van azonban 22 éve egy nap, minden év októberének első szombatja, mikor ez a kedves kisváros egy kicsit megbolydul. A vízszabályozás részeként, ekkor leengednek egy nagyobb víztömeget a tóból, felduzzasztva az amúgy csak csordogáló Által- ért és egy ilyen, sebes sodrású, jól hajózható folyónak valamirevaló víziember nem tud ellenállni.  A rendezvény a 22 év alatt a legnépesebb evezős dzsemborivá nőtte ki magát. Idén végre úgy alakult, hogy Csongor kivételével az egész család részt tud venni rajta. Családilag már van egy kis szigetközi kenus és balatoni kajakos tapasztalatunk.Idén a család váltakozó létszámmal, de letudott már többek között egy hévízi evezést és egy Rába túrát is. A vizes szezon abszolút méltó lezárásaként adta hát magát a lehetőség, hogy kipróbáljuk a tatai túrát.
 Egy, nem annyira jó élményként megmaradt, nyári tengeri kajaktúra miatt, most nem én vártam a legizgatottabban a mókát, és anya is szokás szerint kicsit túlparázta a " mi lesz ha borulunk ebben a rossz időben! " dolgot. Apa, Réka és Soma azonban hozták az elvárható lelkesedést.
Most hogy túl vagyunk rajta már azt mondom, hogy fantasztikus élményekkel gazdagodtunk ezen az őrült futamon.
Látni ahogy egy város, plusz a több ezer turista egy emberként röhög. 
A "Tegyünk a vízre mindent, ami lehet hogy úszik és üljünk bele úgy, hogy fogunk a kezünkbe valamit, amivel lehet hogy tudunk evezni " jegyében épített tákolmányok menetét csodálva bebizonyosodott a nikecell és a pillepalack mindenhatósága. A kreativitás ami sokszor az őrültség határát súrolta, nem ismert határokat. Mi egy mezei kenuval indultunk. Én apával és anyával, Rékához és Somához pedig beült Áron, aki a túra végére tiszteletbeli családtagunk lett. Az evezés, a relatív gyors sodrású folyón, főleg abban merült ki hogy biztonságosan kerüljük a lépten-nyomon keresztbe fordult  lélekvesztőket, és az utolsó másfél kilométeren gyakori zúgókat megússzuk borulás nélkül. Anya végül jobbnak látta ha behúzza a lapátját és inkább csak szóban irányítja apát aki derekasan kormányzott hátul. Én eveztem középen ha kellett, ha nem és a mezőny egyik legfiatalabb résztvevőjeként abszolút része voltam a csapatmunkának. A neccesebb részeken hál istennek annyi katasztrófaturista állt csőre töltött fényképezőgépekkel a parton, hogy anya jobbnak látta ha szokásos sikoltozásával ellentétben csak némán retteg. A legkritikusabb pillanat az volt, mikor egy előttünk felborult kenu keresztbe beékelődött, minket pedig befordított a sodrás. Na akkor bennem is megfagyott a vér. Iciri-picirin múlott hogy mi nem gyarapítottuk a borulók számát. Azért a becsapó hullámok miatt nem úsztuk meg szárazon, de végig csináltuk.
 A legutolsó nagy zúgó előtt, mi kikötöttünk, de Réka Soma és Áron bevállalták és mintaszerűen meg is csinálták. Az utolsó órát aztán a fűben szárítkozva azzal töltöttük, hogy végignéztük a sporttársak nem mindig tökéletes célba érését. A napot tatai városnézéssel és finom halászlével zártuk. A legnagyobb kérdés aztán másnap reggel az lett, mégis mitől van anyának izomláza a vállában?