Januári nyavalygós

Az én nyárimádó szüleim olyan sikeres aknamunkát végeztek a téllel szemben, hogy január végére a családtagjaim körében teljesen elfogadott viselkedési norma, hogy szürke arccal lelombozva fennhangon utáljuk az időt és várjuk a tavaszt. Nálunk az a trend, hogy csak túléljük a telet.Mi nem járunk síelni, mert a szabikat jó időre kell tartogatni.A tél kedvenc pillanatai számukra a kályha mellé kucorgás vagy a hosszú társasozós, kártyázós esték, megspékelve némi nyárról merengő nosztalgiázással.
 Az idén anya különösen korán kezdte utálni a depressziósok hónapját. Legalábbis szerintem, elég aggasztó hogy minden reggel nyugtázza az irodai asztali naptárján hogy hány perccel lesz hosszabb a napos órák száma, vagy hogy mostanra elérte azt, hogy nem telik el úgy nap hogy én meg ne kérdezzem hogy "mikor jön már a húsvéti nyuszi?" . A hosszú sóhajjal kísért "majd ha vége lesz ennek a rohadt hülye télnek" válaszon pedig együtt kesergünk hosszú percekig.
Pedig izgalomban nem volt hiány így az év elején. Réka most írta a gimnáziumi felvételijét és erősen izgultunk érte. Én annyira mondjuk nem, mert biztos voltam benne, hogy simán hozza a formáját és megugorja amit kell. Természetesen nekem lett igazam, úgyhogy most már talán hátradőlhet mindenki és talán anyukám időközben kicsit meggajdult vérnyomása is helyreáll.Elég rosszul viselte ugyanis, hogy a mell/derék 90 per 60-jának elhagyása után most a híresen alacsony 90/60-as vérnyomása is egyik napról a másikra elszállt. Mostanra visszaállt a dolog, de ez a kis ijedelem elég nyomós érv a túlsúly leküzdése mellett, ami könnyen jelenthet egy újabb fogyókúrát és akkor jaj nekünk. Mert ugye azt nem kell már ragoznom hogy milyen mikor anya fogyókúrázik.

Az oviban szép lassan haladok a társalgással. Meg kell küzdeniük a megtiszteltetésért, hogy szóba állok velük. Először a heti két napot velünk lévő ped.asszisztenssel kezdtem a szóváltást, majd a gyerekekkel, de szigorúan csak ebéd közben, mert akkor nem annyira szabad, én meg ugye szeretem feszegetni a határokat.
A múlt héten pedig nyitottam az óvónénik felé is had örüljenek.Reggelente a rend kedvéért még eljátszom anyának a nem akarok oviba menni műsort, majd a csoport szoba ajtajában kiharcolom a teljes figyelmet és csak akkor vagyok lemondani anyáról ha az óvónéni személyesen kísér be és foglalkozik a lelkemmel, mert ami jár az jár.  Amúgy pedig már tök okos és figyelmes vagyok és tudok teljesen felnőttesen társalogni.Mikor anya délután jön értem és elindulunk kifelé mindig megkérdezem tőle, hogy "Milyen napod volt? Jó volt a dolgozóba? Megetted az ebédet? Jól elvoltál a barátoddal?" A betűket még mindig kedvemre cserélgetem, de már olyan szinten nyomom hogy az összetett szavaknál is kavarok. Így láthattam mókus bálmony(lábnyom)-ot a hóban és kerestem pülpecset(fülcseppet) a hűtőben.
Ma leugrottunk a Balaton partra hattyút etetni, de mivel a jeges szél miatt nem nagyon volt rajtunk kívül senki, a sirályok teljesen kiéhezve vetették magukat ránk. Komolyan! Pár perc alatt a hírhedt Hitchcock filmben találtuk magunkat. Réka csinált pár fotót a szürreális élményünkről.Utána cukrászda volt a program amitől Soma madárszaros overálja sem tántoríthatott el minket, hiszen a már említett tél-túlélés kihagyhatatlan eszköze az édes élmény. S mi sem példázza jobban a csúcsra járatott nyár-nosztalgiánkat, mint hogy simán belementek szüleink abba hogy abszolváljuk az idei első fagyi evést.
A sirály-kaland:

Beszélni jó

Akkor ezennel rögzíteném, ami most már teljes bizonyossággal kijelenthető:teljes jogú tagja vagyok a verbális információ áramlásnak.
Tudok beszélni.
Meg csevegni, feleselni, mesélni, verselni, poénkodni, észt osztani, pletykálni, vitatkozni, szövegelni,kinyilatkoztatni. Mindezt motyogva, kiabálva, suttogva, vehemensen, visszafogottan és teljesen normális hangon is elő bírom adni, az épp aktuális hangulatomtól függően. Mivel elég sokáig visszafogtam magam, most ezerrel próbálom bepótolni a lemaradást, hisz igazából én is csak most jöttem rá hogy beszélni jó.
Az állandóan fecsegő idegesítő gyerek szerepet Soma már kisajátította, így most a család idegein teszteljük a mondást hogy vajon két dudás hogy fér meg egy csárdában.
Határozottan úgy érzem, hogy kezdek a családtagjaim agyára menni, hisz nemcsak hogy elvárom a kellő lelkesedést ha megszólalok, kikövetelem a szemkontaktust és az esetek nagy részében csak akkor nyugszom meg ha elismétlik amit mondtam(oké Lottinál ettől eltekintek).
Kicsit bánom is hogy idáig húztam a dolgot, mert megfosztottam a világot a beszámolóimtól, ami szólhat az épp aktuális véget nem érő álmom részletes leírásáról, vagy egy frissen kitalált viccemről(ezt egyébként rém édesen nyomom: "Anya, figyelj ez vicces lesz" felkiáltással indítok és már adom is elő a 'stand up'-ot), vagy elméleteimről a világ folyását illetően.
A helyes kiejtéssel azért még vannak gondjaim, de a berögzült dolgaimtól nehezen válok meg így szép lassan elértem, hogy a logopédus legnagyobb tiltása ellenére a családom kezd az én Csenge-nyelvből megmaradt csökevényeimmel beszélni. Az "f" hangot például nem használom. Következetesen 'p'-t mondok helyette, ami mint kiderült csak azt bizonyítja, hogy én igazi ősmagyar vagyok, mert ez a két hangunk állítólag még a régi finnugor időkben vált ketté.
A hárombetűs egyszótagos szavak megfordítása viszont abszolút saját kreáció, és olyan menő, hogy nálunk most teljesen normális hogy pész napunk van, és ha kosáig visítok megpakom amit akarok. Ha a tesóim hintáztatnak akkor pedig természetesen pizs-puzs kenderpuzs van.