Hosszú beszámoló egy hosszú negyedik szülinapról

 Szülinapom van. Két napja tart és még nincs vége. A helyzet az hogy elképesztően örülhetnek nekem, hisz egy egész hétig tartó ünnepségsorozatot rittyentettek össze.
Szombaton esküvőn voltunk egy alföldi kisvárosban egy régi jól összeszokott csapattal.A társaság apukám régi főiskolai osztálytársaiból verbuválódott, akikkel minden nyáron családosan együtt töltünk egy hétvégét egy balatoni kempingben.Mivel július nem olyan régen volt és a rövid távú memóriám már kicsit jobban működik mint Szenilláé a bohóchalas mesében, nagy-nagy örömmel vetettem bele magam a buliba, ritkán látott barátnőimmel. A bandához tartozó 16 gyerek plusz a többi jelentős mennyiségű kiskorú vendég jelenléte erősen meghatározta az este hangulatát. A felnőttek hamar megszokták a földig érő terítőkkel letakart asztalok alatt zajló forgalmat,  vagy hogy csak jelszóval lehetett a wc helységet megközelíteni és az itt-ott sebtében összetolt székeken alvó gyerkőcök látványát is.
Az este fénypontja nekem az volt mikor a menyasszony és a vőlegény a vőfély segítségével átadta a direkt nekem csináltatott tortát a négy gyertyával. Megilletődötten ültem le vele az asztalhoz és megszeppenve hallgattam ahogy a zenekar eljátszotta a "boldog szülinapot" dalt nekem és a másik szülinapos vendégnek.
Hogy hálámat kimutassam a tortám felét egy ültő helyemben felfaltam.
Ez volt életem harmadik esküvője, de a hosszú távú memóriám fejletlensége miatt nekem minden élmény újként hatott. Meg is mosolyogtak páran mikor kijöttünk a házasságkötő teremből és közöltem hogy "Ennyi volt az esküvő? Hisz nem is táncoltunk"   
Ez volt egyébként az első esküvői bulim ahol rendesen fényesre koptattam a cipőm talpát. Ha épp nem a csajok csapatát erősítettem az étterem udvarán zajló fiú-lány csatározásokban, nem lehetett lekönyörögni a tánctérről.Ahogy táncpartnereim sorra dőltek ki mellőlem, én csillogó szemmel kipirultan adtam át magam a ritmusnak úgy világosodott meg előttem mit is érezhet Marci a Vad Fruttikban mikor azt énekli:
"A tánc, a tánc,
körbe-körbe járom!
A tánc, a tánc,
csak is erre vágyom!
A tánc, a tánc, a tánc, a tánc, a tánc."

A banda egy része

A  vasárnapi hazaút elég nyűgösen telt mindenkinek. Az alaphangulatot meghatározta nagyobbik bátyám emésztésének melléktermékei amit a lagziban éjfél után benyomott nagy tányér töltött káposzta alapozott meg. Legalább négyszer álltunk meg pisilni és csúcsra járattuk a szokásos mit hallgassunk vitánkat. Miután kiderült hogy elég hosszú az út mindenki kedvencéhez már csak azon veszekedtünk fél órát hogy milyen sorrendben kerüljenek a lemezek a lejátszóba. Azért voltak vidám percek is amiről legfőképp én gondoskodtam. Egy szokatlanul csendes periódusban például lenyomtam cérnahangomon a Pocsolyába léptem című  klasszikus, csajos versszakát miszerint "fényes volt a cipője azér' voltam a nője". Jól le is buktattam magam vele, mert erre akkor tomboltak szüleim a lagzin mikor én állítólag csorgó nyállal aludtam a fal mellé tolt székeken. Amikor pedig éppen Réka által választott 30Y lemezt szenvedtük és én tiltakozásul  nekiálltam dalolni a saját költeményeimet, nővérem kiakadására csak odavetettem foghegyről "Ilyen az élet Réka. Ez van.", és daloltam tovább.
Mikor hazaértünk megkaptam a szülinapi ajándékomat és egy újabb mini tortát 4 kis gyertyával.Csongi Dóra  felfedezőt rajzolt nekem, Soma Scooby doo-t, Rékától pedig csomózott karkötőt kaptam.
Ma egész este muffin-t gyártottunk anyával, hogy holnap az oviban is meg tudjanak köszönteni a gyerekek, szerda este a Rozi mamáék, és az uncsitesóim ünnepelek, hétvégén pedig a messzi mamáékhoz utazunk hogy ők is el tudjanak halmozni a szülinapi jókívánságaikkal.Szóval rendesen kárpótolva vagyok az elmaradt nagy szülinapi partim miatt.

Ha már így benne vagyok, meg mégiscsak 4 éves vagyok akkor álljon itt egy kis évfordulós helyzetjelentés is:

Még mindig utálom az ovit. Legalábbis itthon így adom elő. Igazából azért már tudom jól érezni magam de a sok beszoktatós kiscsoportos nem könnyíti meg a dolgom. Mivel igaz hogy lassan egy éve, de még én is beszokóban vagyok és alapvetően igen érzékeny lélek vagyok, ha napközben eszébe jut valamelyik kiscsoportosnak, hogy hiányzik az anyukája nekem nem kell a biztatás.Hogy együttérzésemről biztosítsam pillanatok alatt kánonban nyomom vele a sírást. Múlt hétre már be is nyaltam egy bacit,majd három ovis nap után,megint betaknyosodtam. Május óta nem volt az ég világon semmi bajom úgyhogy számomra egyértelmű hogy ez ovi allergia, csak a környezetemet nem tudom meggyőzni róla.
Az ovi-fogságon kívüli szabad felhasználású időmben legfőképp babázok, a szerepjátékokat nyomom, tesóimmal bandázok és mesét nézek. A legeslegjobb játszótársam még mindig egyértelműen Lotti kutya aki szívesen bújik bármelyik általam rá osztott karakter szerepébe, fogócskázik és bújócskázik is velem és ami a legfontosabb : türelmesen végighallgat és nem szakít félbe mikor hosszú monológokkal szórakoztatom.
Imádok nevetni és imádom ha benne vagyok a nyüzsgésben. Lelkes vagyok például mikor a Brian élete című filmből átültetett Pilátus-i pöszéskedés az elvárás és Soma bátyámhoz hasonlóan nagyon szeretek bohóckodni. Nyáron anya leporolta gitárját és mindennapos gyakorlattá vált az esti együtt danolászás. Nyár végére meg is született az évek óta íródott saját szerzeményünk végső változata, az orvosi vizsgálaton elvárható helyes viselkedési normákról. Mivel a szöveg nem annyira babablog-kompatibilis, még gondolkodom hogy megosszam-e a nagyvilággal.

Intézményesedés és meseparkozás

Mi más is lehetne a téma mint a szeptemberi  kezdés a KLIK-egylet égisze alatt.
Először is : ÓVÓDA. Így csupa nagybetűvel hogy érzékeltessem a felháborodásom. A tavaly elballagott idegesítő hangos 6 évesek helyett most cuki kis 3 évesek jöttek.Hiába a tény, hogy nagy részük bölcsiben edződött simán beszokós fajta, úgy érzem, az eddig nekem, mint legkisebbnek járó figyelem hirtelenjében csak rájuk tevődik. Már bocsánat de 10 hét kihagyás után szerintem totál normális hogy az ajtóban minden reggel sírva hámozzanak le anyáról, teljesen elfogadható az elvárásom a beszoktatós bánásmódra, a kizárólagos figyelemre és a maximális körülajnározásra. Már a harmadik napomon újból kezdtem a némasági fogadalmam, hogy legalább addig is velem foglalkozzanak amíg megértik mit akarok. Az új arcok egyébként jó fejek. Főleg lányok, és tényleg cukik. Egy kicsit cikinek is érzem előttük a reggeli hisztiket, de azért kitartok.
Nálam talán csak Réka izgult az idén jobban az elkövetkezendő öt gimis évének első napján. Végül is ott most ő a beszoktatós kiscsoportos. Az évnyitón meg is jegyzete egy felsőbb évfolyamos lány, hogy 'nézd ott vannak a "nullások" milyen cukik'(?!)
Csongor, most hogy a hetedik osztályba lépett és beállt a továbbtanulási verseny rajtkövéhez  szerintem nem hozta az elvárt megilletődöttséget. Egyébként csoda hogy megismerték a suliban, mert ő most olyan változásokon megy át hogy Franz Kafka is megirigyelhetné. A nyári szünetre elengedett kiskamaszból egy férfi-kezdemény lett vicces kappan hanggal, itt-ott felbukkanó ragyákkal és általa kifinomult humornak nevezett szemtelenséggel turbózva.
Soma nem szeret csalódást okozni, úgyhogy első nap ledarálta népes családunk teljes nyári programját, élményeit, nyűgjeit és nyavalyáit, a tanító néniknek, akik még kipihentségüknek hála tudtak rajta mosolyogni. Anya mondjuk annyira nem mosolygott, mikor Éva néni közölte, hogy a mi életünk nyitott könyv nem csak a tanárok de az összes osztálytárs előtt is, hiszen ha Soma belekezd nem lehet nem rá figyelni.
Azért hogy én is ejtsek pár szót a nyár végéről megemlíteném, hogy túl vagyok életem legjobb napján. (Komolyan ezt már a szüleimnek is kifejtettem.) Meglátogattuk ugyanis Ausztriában a Fertő tó partján fekvő meseparkot. Két éve voltunk utoljára úgyhogy nekem csak homályos emlékeim voltak.Na de most!. Még anya antiszoc "utálom az embereket" megnyilvánulásai sem tudták elrontani a kedvemet. Engem aztán nem zavart a tömeg, a néha csepergő eső, a sokszor majdnem fél órás sorban állás. Ezerrel szívtam magamba az élményeket és letörölhetetlen volt a vigyor az arcomról egész nap. Na jó, amikor anya és a tesóim egy hosszú sorban állás alatt ecsetelték, hogy mennyire fogom élvezni a láncos hintát, majd a szőrös szívű kezelő egy rúddal lemért és a hiányzó másfél centim miatt nem engedett felülni, szerintem nem volt nálam bánatosabb gyerek a környéken. Mikor aztán felfedeztük hogy a hullámvasúton viszont 105 centi helyett 100 a limit, nem volt megállás. Bár anyát nehéz túlsikítani és a körmeimet sem tudom úgy a kezébe vésni mint ő nekem, azért nagyon jól nyomtam.Olyannyira hogy nem bírtam leállni. És mivel a kezelők kiszúrták hogy nővérem még kiskorú, apa pedig még nézni sem nagyon bírja az ilyet, anyáé lett a megtisztelő feladat, hogy egymás után zsinórban kísérjen a meneteken, újra és újra és újra.......Fotók ezen a jeles napon sem készültek.Igaz hogy  most nem felejtettük otthon a gépet, csak az aksit nem raktuk bele, így cipelhettük azt is egész nap a három hátizsákkal együtt.Hazafelé anya megint tündökölt a mitfahrer szerepében és sikerült valami teljesen illegális csak engedéllyel járható úton visszakeverednünk az országba. Aztán már csak tizenakárhány kilométert kellett valami bicikliút szerűn zötykölődni az esti szürkületben mire ráleltünk a főútra és apa ráncai is kisimultak.