Mi más is lehetne a téma mint a szeptemberi kezdés a KLIK-egylet égisze alatt.
Először is : ÓVÓDA. Így csupa nagybetűvel hogy érzékeltessem a felháborodásom. A tavaly elballagott idegesítő hangos 6 évesek helyett most cuki kis 3 évesek jöttek.Hiába a tény, hogy nagy részük bölcsiben edződött simán beszokós fajta, úgy érzem, az eddig nekem, mint legkisebbnek járó figyelem hirtelenjében csak rájuk tevődik. Már bocsánat de 10 hét kihagyás után szerintem totál normális hogy az ajtóban minden reggel sírva hámozzanak le anyáról, teljesen elfogadható az elvárásom a beszoktatós bánásmódra, a kizárólagos figyelemre és a maximális körülajnározásra. Már a harmadik napomon újból kezdtem a némasági fogadalmam, hogy legalább addig is velem foglalkozzanak amíg megértik mit akarok. Az új arcok egyébként jó fejek. Főleg lányok, és tényleg cukik. Egy kicsit cikinek is érzem előttük a reggeli hisztiket, de azért kitartok.
Nálam talán csak Réka izgult az idén jobban az elkövetkezendő öt gimis évének első napján. Végül is ott most ő a beszoktatós kiscsoportos. Az évnyitón meg is jegyzete egy felsőbb évfolyamos lány, hogy 'nézd ott vannak a "nullások" milyen cukik'(?!)
Csongor, most hogy a hetedik osztályba lépett és beállt a továbbtanulási verseny rajtkövéhez szerintem nem hozta az elvárt megilletődöttséget. Egyébként csoda hogy megismerték a suliban, mert ő most olyan változásokon megy át hogy Franz Kafka is megirigyelhetné. A nyári szünetre elengedett kiskamaszból egy férfi-kezdemény lett vicces kappan hanggal, itt-ott felbukkanó ragyákkal és általa kifinomult humornak nevezett szemtelenséggel turbózva.
Soma nem szeret csalódást okozni, úgyhogy első nap ledarálta népes családunk teljes nyári programját, élményeit, nyűgjeit és nyavalyáit, a tanító néniknek, akik még kipihentségüknek hála tudtak rajta mosolyogni. Anya mondjuk annyira nem mosolygott, mikor Éva néni közölte, hogy a mi életünk nyitott könyv nem csak a tanárok de az összes osztálytárs előtt is, hiszen ha Soma belekezd nem lehet nem rá figyelni.
Azért hogy én is ejtsek pár szót a nyár végéről megemlíteném, hogy túl vagyok életem legjobb napján. (Komolyan ezt már a szüleimnek is kifejtettem.) Meglátogattuk ugyanis Ausztriában a Fertő tó partján fekvő meseparkot. Két éve voltunk utoljára úgyhogy nekem csak homályos emlékeim voltak.Na de most!. Még anya antiszoc "utálom az embereket" megnyilvánulásai sem tudták elrontani a kedvemet. Engem aztán nem zavart a tömeg, a néha csepergő eső, a sokszor majdnem fél órás sorban állás. Ezerrel szívtam magamba az élményeket és letörölhetetlen volt a vigyor az arcomról egész nap. Na jó, amikor anya és a tesóim egy hosszú sorban állás alatt ecsetelték, hogy mennyire fogom élvezni a láncos hintát, majd a szőrös szívű kezelő egy rúddal lemért és a hiányzó másfél centim miatt nem engedett felülni, szerintem nem volt nálam bánatosabb gyerek a környéken. Mikor aztán felfedeztük hogy a hullámvasúton viszont 105 centi helyett 100 a limit, nem volt megállás. Bár anyát nehéz túlsikítani és a körmeimet sem tudom úgy a kezébe vésni mint ő nekem, azért nagyon jól nyomtam.Olyannyira hogy nem bírtam leállni. És mivel a kezelők kiszúrták hogy nővérem még kiskorú, apa pedig még nézni sem nagyon bírja az ilyet, anyáé lett a megtisztelő feladat, hogy egymás után zsinórban kísérjen a meneteken, újra és újra és újra.......Fotók ezen a jeles napon sem készültek.Igaz hogy most nem felejtettük otthon a gépet, csak az aksit nem raktuk bele, így cipelhettük azt is egész nap a három hátizsákkal együtt.Hazafelé anya megint tündökölt a mitfahrer szerepében és sikerült valami teljesen illegális csak engedéllyel járható úton visszakeverednünk az országba. Aztán már csak tizenakárhány kilométert kellett valami bicikliút szerűn zötykölődni az esti szürkületben mire ráleltünk a főútra és apa ráncai is kisimultak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése