Tű-tű tütütü-tű-tű tütütü- tű-tű tü tütütűűűű..........(na minek a főcímdala ez?)

Tizedik napja vagyok ismét itthon és élvezem. Az sem zavart hogy a betegség hétvégére a négy fal közé zárt, mert így is eseménydúsra sikerült.Csongor és Réka barátai nálunk aludtak, volt nagy linzersütés projekt, volt éjszakai mozizás és anya majdnem 6 órán át fonta Réka haját színes fonalakkal.(Ami mondjuk szerintem az elviselhetőnél jóval hosszabb hanyagolása egy négyévesnek)
Nálunk most már kézzel tapintható a feszültség amit a hamarosan mozikba kerülő Star Wars hetedik epizódja kelt.
A hétvégén amíg Csongor a cimborájával és Somával a második epizódot nézte a szobájában, addig apa a harmadikat a nappaliban. Ráadásul az összes családtagom és a vendéggyerekek is órákon át azt találgatták hogy milyen lesz az új rész és hogy vajon tényleg meghal -e Luke Skywalker.
Az hogy egy négyéves ovisnak nem biztos hogy a legjobb vasárnap esti program az állítólag legdurvább harmadik rész utolsó 20 perce, már csak akkor esett le nekik mikor vacsora közben tátott szájjal bámultam ahogy Anakin Skywalker elég a lávában, majd átalakul Darth Vader-ré. Mikor megnyugtattak hogy ez csak egy mese, és nézzem meg milyen szép robot lett belőle és különben is, ő az a bácsi akitől nagy vígan idézgetni szoktam hogy "Luke én vagyok az apád" , kicsit magamhoz tértem a sokkból, de szeretném itt és most kijelenteni hogy néha szeretném ha kijárna nekem az elsőszülötteknek megadatott óvás.
Réka még mindig háborog azon, hogy ő majdnem 7 éves volt mikor hosszú hónapok könyörgése után sikerült kiharcolnia hogy szigorúan felnőtt felügyelet mellett megnézhessen egy Scooby-doot. Igazából ezt is csak úgy sikerült elérnie hogy skarlátos lett és annyira levette a lábáról a betegség, hogy anyáéknak nem volt szívük nemet mondani. Onnantól kezdve persze a két évvel fiatalabb Csongor is Scooby hívő lett, Soma pedig már két évesen átesett az első Rejtély Rt-s élményén. Rólam ugyebár nem is beszélve.
Amúgy is kezdek kiakadni, mert úgy érzem nem vagyok már akkora szám és előszeretettel feledkeznek meg rólam, ha nem vagyok elég élelmes. Az hogy egy-egy bújócska alkalmával bennfelejtődöm a szekrényben, vagy szanaszét zsibbadt lábbal és kakás seggel hosszú percekig várok a wc-én,  már teljesen hétköznapi dolog, de én ezekből a szitukból is kihozom a maximumot. Eszméletlen jól el tudom szórakoztatni magam, akár két vécépapír gurigával is. A legtöbbet azonban azt hiszem Lotti profitál a lepattintásomból. Rendszeresen landolok nála az előszobában és csuda jól mulatunk mi ketten. Legutóbb például kalóznak öltöztem és őt pedig kalózkutyának maszkíroztam. A kötéllel megkötözést mondjuk nem vállalta be, de Csongor rendes volt és felajánlotta hogy megkötöz ő engem. A legcélravezetőbb érdekérvényesítési eszközöm még mindig az idegesítő hangon visítás. Olyan tökélyre fejlesztettem hogy hihetetlen, de még mindig elérem vele amit akarok.
Azt tudom hogy olyan szép vagyok mint a Réka, olyan erős mint a Csongor és azt gondoltam idáig hogy olyan vicces is vagyok mint a Soma, de ezen a téren még van hova fejlődnöm Irigykedve nézem ahogy kisebbik bátyám minden reggel gondoskodik a család napindító jókedvéről. Harmadik tanévét kezdte az idén, de még mindig napi szinten figyelmeztetni kell hogy iskolatáskával szokás iskolába menni, minden második reggel a reggeliző asztalnál cseréli meg a fordítva felvett pólót, és képes egy milliliter lekvárral összekenni a pólóját a nadrágját a haját és anya papírjait. Nem is tudom ilyenkor min szórakozunk jobban anya idegbeteg nagyjelenetein, vagy Soma "ártatlan" képén.
Most a szülinapi partiját tervezgeti gőzerővel, mivel anya tavaly naivan megígérte neki hogy a kilencedik szülinapján tematikus partit tartunk. Teljesen adott lenne hogy STAR WARS bulit csapjunk, de a helyzet az hogy bátyám osztálytársai felelősségteljesebb nevelésben részesülnek, így nem igazán vannak otthon a jedik világában. Maradt hát az egyiptomi téma, amit nővérem és az ő Zsófija be is vállaltak és ezzel anya előtt már fel is rémlett egy réges-régi tavaszi buli, ami után még a karácsonyi nagytakarításkor is kerültek elő vécépapír darabok az eldurvult  múmiakészítő verseny nyomán......

A sötét korszak

Mióta visszamentem a betegségből az oviba egyszerűen nem találom a helyem. Csak a hétvégéken vagyok önmagam. A hétköznapok az állandósult bánatos ábrázatot, folyamatos pityergést és a mindenért nyavalygást jelentik nekem. Úgy is mondhatnám hogy totálisan kimaxolom az önsajnálatot. Reggel sírva kelek és még ki sem nyitom a szemem már kezdem a napi mantrámat miszerint nem akarok óvodába menni. Nem érdekelnek az vigasztaló szavak, az észérvek sőt még anya tegnap reggeli dühkitörése sem zökkentett ki az önsajnálatból.  Aztán miután a csoportszoba ajtajában leadom az "anya ne hagyj itt" nagyjelenetet és becsukódik az ajtó egész jól elvagyok egészen addig míg valakivel együtt nem  kell érezni "hiányzik az anyukám" ügyben. A délutáni alvásból rendre bőgve ébredek és míg meg nem jön az anyukám hüppögök és igyekszem nagyon elesettnek mutatkozni hogy megtörjem végre a kérges szívét annyira hogy belássa mindenkinek jobb ha mi otthon kettesben töltjük a napot hancúrozva. Ma reggel el is magyaráztam a Babóca-plüssömnek az ovi öltözőjében hogy akkor én most hazamegyek lefekszem csináljátok helyettem, és magamra húzom anyukámat hogy ne tudjon dolgozni menni.
A rosszkedv úgy bekúszott a mindennapjaimba, hogy egyik este képes voltam azért zokogni, mert anya és Soma egy olyan dalt énekelgetett az ágyban amire az esküvőn sokat táncoltunk.Én erre könnyezve kiabáltam velük, hogy most miért kell eszembe juttatni az esküvőt, hiszen már vége van és ez olyan szomorúúú-hú-hú brühühüh....Azt hiszem a magam módján most próbálom feldolgozni a dolgok véges voltát.
Megsiratom a kinyírt pókokat, a kidurrant lufikat, az elveszett játékokat. Ezek után mikor a szerdai szülinapi bulimon "belenyúltam" Csongor lendülő lábába, majd' egy órát kellett sírdogálnom hogy komolyan vegyenek és rácsodálkozzanak lilás dagadó ujjamra. Ez a baleset aztán jó alapot szolgáltatott egész esti, éjszakai, sőt másnap reggeli rossz kedvemnek.
Mindenki abban bízik hogy hamar túljutok ezen a vinnyogós, nyavalygós depressziós korszakon és be kell vallanom kicsit fárasztó is ez a könnyekben tobzódás. Nem is győzök kompenzálni hétvégén mikor reggel vigyorogva teszem fel a kérdést: Ugye ma nem lesz ovi?