A sötét korszak

Mióta visszamentem a betegségből az oviba egyszerűen nem találom a helyem. Csak a hétvégéken vagyok önmagam. A hétköznapok az állandósult bánatos ábrázatot, folyamatos pityergést és a mindenért nyavalygást jelentik nekem. Úgy is mondhatnám hogy totálisan kimaxolom az önsajnálatot. Reggel sírva kelek és még ki sem nyitom a szemem már kezdem a napi mantrámat miszerint nem akarok óvodába menni. Nem érdekelnek az vigasztaló szavak, az észérvek sőt még anya tegnap reggeli dühkitörése sem zökkentett ki az önsajnálatból.  Aztán miután a csoportszoba ajtajában leadom az "anya ne hagyj itt" nagyjelenetet és becsukódik az ajtó egész jól elvagyok egészen addig míg valakivel együtt nem  kell érezni "hiányzik az anyukám" ügyben. A délutáni alvásból rendre bőgve ébredek és míg meg nem jön az anyukám hüppögök és igyekszem nagyon elesettnek mutatkozni hogy megtörjem végre a kérges szívét annyira hogy belássa mindenkinek jobb ha mi otthon kettesben töltjük a napot hancúrozva. Ma reggel el is magyaráztam a Babóca-plüssömnek az ovi öltözőjében hogy akkor én most hazamegyek lefekszem csináljátok helyettem, és magamra húzom anyukámat hogy ne tudjon dolgozni menni.
A rosszkedv úgy bekúszott a mindennapjaimba, hogy egyik este képes voltam azért zokogni, mert anya és Soma egy olyan dalt énekelgetett az ágyban amire az esküvőn sokat táncoltunk.Én erre könnyezve kiabáltam velük, hogy most miért kell eszembe juttatni az esküvőt, hiszen már vége van és ez olyan szomorúúú-hú-hú brühühüh....Azt hiszem a magam módján most próbálom feldolgozni a dolgok véges voltát.
Megsiratom a kinyírt pókokat, a kidurrant lufikat, az elveszett játékokat. Ezek után mikor a szerdai szülinapi bulimon "belenyúltam" Csongor lendülő lábába, majd' egy órát kellett sírdogálnom hogy komolyan vegyenek és rácsodálkozzanak lilás dagadó ujjamra. Ez a baleset aztán jó alapot szolgáltatott egész esti, éjszakai, sőt másnap reggeli rossz kedvemnek.
Mindenki abban bízik hogy hamar túljutok ezen a vinnyogós, nyavalygós depressziós korszakon és be kell vallanom kicsit fárasztó is ez a könnyekben tobzódás. Nem is győzök kompenzálni hétvégén mikor reggel vigyorogva teszem fel a kérdést: Ugye ma nem lesz ovi?