Kudarc kezelés és a testvérek dicsérete

Azt hiszem kudarckezelésben még van hova fejlődnöm. Persze szerintem simán beleférek még a dackorszak csatolmányaként kezelt hisztitartományba, bár néha rendesen a határértéket verdesem.
Az egyik s még mindig a legfontosabb frusztráció forrás a lassan fél éve terítéken lévő téma: a BESZÉD. Miért kell ennek ilyen rohadt nehéznek lennie? Nem mondhatnám hogy eseménytelenül telnek a napjaim, s mint egy nyiladozó értelmű két évesnek általában, nekem is egyre többször van hozzáfűznivalóm, s véleményem a dolgokról. Már feladtam, hogy többször ismételgessek.
 A frusztráció feldolgozási projektem a következő:
 ugrálás kétlábon,
toporzékolás,
hanyatt vágás,
artikulátlan oroszlánüvöltés,
gyilkos pillantások az értetlenekre, esetleg egy kis könnyű testi sértéssel körítve.

 Mivel most már igazán aktív részese vagyok bátyáim mulatságainak is (úgy mint a harcolás, birkózás, bunki építés, focizás, bújócskázás és a különböző üldözéses mókák, legozás, autópálya építés), úgy érzem teljes irányítói jogkörrel rendelkezem ahhoz hogy beleszólhassak a játék menetébe. Ami külső szemlélőnek úgy néz ki, hogy én szeretnék valamit nagyon, ők meg nem úgy gondolják, és akkor én iszonyú hangon iszonyú hangosan és iszonyú sokáig bírok sikítva üvölteni, s ezzel előbb vagy utóbb, de elérem amit akarok. Hiába, egyszerűen nem lehet rám haragudni. Azt hiszem ezt jó lesz rendesen kiaknáznom amíg lehet, mert ha jól látom eljön az az idő amikor már az én szüleim is nagyon tudnak haragudni. Elég hozzá egy-két csillagászati összegű telefonszámla, egy kis vállrándítással elintézve, amit Réka produkált vagy a kiskamaszkori süketség ami Csongor bátyámat támadja meg rendszeresen.
 Soma még jó korban van és úgy sejtem harmadikként ő is felismerte s kiaknázta a határok feszegetésében rejlő lehetőségeket.Bizonyíték rá hogy a szüleink és a óvónénik után most már a tanítónéniket is lazán az ujja köré csavarta.
Ezek fényében egyre biztosabb vagyok benne, hogy a testvéreim küldetése e földön elsősorban ez én okulásomat szolgálja. Elképzelni sem tudom milyen lehet testvérek nélkül mindent magamnak kijárva felnőni. Már most látom hogy az ő segítségükkel milyen jól felkészülten futok neki majd az élet buktatóinak.

Fiú testvéreim okán biztos vagyok benne, hogy mire elérem az óvódás kort jó eséllyel szemrebbenés nélkül elő tudok adni egy-egy hónalj-puki sorozatot.  Nem hátrálok meg egy kis csetepatétól, képes leszek az óriás szappanbuborék fújás és a forróra mikrózott pillecukor szájba tömésének tudományát elsajátítani. Profi módon tárazom, húzom föl és ürítem a szivacs lövedékes fegyvereket s a legváltozatosabb módokon tudom majd veszélyeztetni saját testi épségemet. S akkor még meg sem említettem az ABC elböfögését, ami azért talán egy későbbi lépcsőfok a bálványozott bátyáimat követő utamon.
Természetesen a nővérem is szükséges ahhoz, hogy ne jöjjek zavarba a csajosabb dolgoktól. Hisz például már most nagyon tudunk együtt fújni anyára ha fésülködésről van szó. Komolyan! Réka miért tud úgy megfésülni engem hogy azt ne érezzem mártírhalálnak? A körömlakkok és a könyvek elkötelezett híveként pedig biztosítja számomra, hogy ne csak azokkal a vad fiús dolgokkal legyek beoltva.
Egy kis ízelítő Csenge nyelvből: