Kínlódásaim

Elég kemény napok vannak mögöttem. Persze most, hogy anyukám félretette a 'nem futkozunk minden apró cseprő dologgal orvoshoz' elméletét és megmutatott a doktornéninek, már mindenki megnyugodhatott,  mert teljesen kézzel fogható racionális orvosi magyarázatot kaptak az önmagamból kifordult viselkedésemre.

Jönnek a fogaim. Ami nem újdonság, meg amúgy is jó alibi hattól huszon-akárhány hónapos korig erre fogni az összes baba-dilit, de én ebben is szeretnék maradandó emlékmorzsákat gyártani családtagjaim számára, ezért úgy döntöttem hogy "en bloc" egyszerre növesztem ki a még hiányzó fogacskákat.
A sokat látott doktornéni mikor a számba nézett igencsak elnyúlt ábrázattal közölte, hogy "Úr isten!" majd elmagyarázta hogy a rágófogakon kívül mind a 4 szemfogam is úgy döntött hogy egyszerre bújik ki. Azért sajnáltam anyukámat, ahogy ott állt a rendelőben a homlokára csapva, s konstatálva, hogy nem lehet ilyen béna, hogy inkább feltételezte rólam hogy előrehozott dackorszakom élem, esetleg előrehozott kamaszkorom ami az aktív éjszakai életet  illeti, vagy felborult a bioritmusom vagy egyszerűen szeretem szívatni a családot, ahelyett hogy vetett volna egy pillantást a számba(mondjuk az egyik átüvöltött éjszakámon).
Most meg egyfolytában vizslat, s azon rágja magát, hogy biztos azért csinálom ezt mert megelégeltem hogy a "mikor jött ki a foga?" kérdésekre csak megrántja a vállát, mert fogalma sincs hogy eddigi fogaim mikor és milyen sorrendben érkeztek. Bár így biztos megjegyzi szemfogaim érkezésének időpontját, azért ezt én nem annyira akartam. Most már jobb egy kicsit és talán már túl vagyok a nehezén, de azért még jól jön egy két dili alkalmával ez a "hagyd, biztos a foga jön!" szólam.:)
 Azért fogaktól függetlenül is bontogatom ám a szárnyaim. Azontúl hogy mindenki szerint zabálnivaló nagyon vagány és vakmerő nagylány lett belőlem, rendesen ki tudom már akasztani a szüleimet. Kezdve a sort a folyton változó, de mindig meglévő rigolyáimmal.Például marhára nem mindegy melyik sapkát akarják rám adni, ajtót nyitva hagyni nem lehet a lakásban, mert szerintem az ajtóknak csak becsukva van értelmük, a babakocsi pedig igenis ciki már ennyi idősen, főleg ha az embernek lábbal hajtható motorja van, vagy bicikliülése egy  tekerni tudó anyukával összekapcsolva.
Most Soma az abszolút minta számomra, bármit csinál én utánozom, amin nagyon jól szórakoznak pedig én nem is azért csinálom. Húsvét óta most voltunk először nagyobb autóúton, s bár anyukámék nem fűztek vérmes reményeket a  monotonitás-tűrésemet illetően, azért rendesen zilált állapotban futottunk be Sári mamáékhoz a másfél órás út után.
 Ma este viszont igazán nagyot alakítottam. Apa ugyanis elkövette azt a hibát hogy beengedte Lottit a lakásba. Én rögtön kedvet kaptam egy kis kutya dögönyözéshez amit csak úgy tudok kivitelezni, ha Lotti lefekszik és hagyja hogy ráüljek. Ez általában működik is mikor az udvaron játszunk. A szobában viszont a vacsora szag és az állandó nyüzsi miatt Lotti izgatott volt és nem akart velem játszani, ezért először anyukámat majd apukámat kértem erősen ráutaló magatartással, hogy fektessék le Lottit a játékhoz.
Oké az tény hogy megpróbálták s pár percig le is heveredett, de amint ráültem felugrott. Mivel a verbális kommunikációm még enyhén szólva hiányos így testbeszéddel próbáltam vázolni hogy mennyre idegesít az elutasítás. Ez úgy zajlott hogy elöszőr üvöltöttem, majd sikítottam, majd üvöltve sikítottam, aztán hanyatt vágtam magam és a csípőmet emelgetve a talpammal toporzékolva(!!) brék-táncosként fetrengve sikítottam.
A produkcióm végén szüleim leesett állal néztek hol egymásra hol rám, majd kitört belőlük a nevetés. Azt hiszem nem igazán jött át nekik a mondanivalóm. Így inkább felálltam és komótosan folytattam a vacsorám "ezért még számolunk" tekinteteket lövellve Lotti felé.