10 keréken

Mostanában erősen kétlaki életet élünk aminek úgy vettem észre az a lényege hogy amikor Almádiban vagyunk mindig arra lenne szükség, amit Veszprémben hagytunk, mikor otthon vagyunk akkor pedig tuti az Almádiban felejtett cuccok hiányoznak legjobban. Laktam anyukámmal és apukámmal Almádiban amíg a tesómék nyaraltak és táboroztak. Apukám onnan járt dolgozni, s mi anyukámmal egész nap egymást szórakoztattuk, így megadatott nekem az ami szerintem minden gyereknek jár, hogy anyukám 100 %-ig csak az enyém volt, rám figyelt és velem foglalkozott. Aztán mikor már kezdtem volna ráunni az egy gyermekes létre, tesóimmal együtt befutottak a messze lakó nagyszüleim és a még messzebb Szegeden élő unokatesóim is. Tök jó kis hetet töltöttünk el együtt megspékelve közel 30 kg barack befőzésével és egy kis bárányhimlővel. A lekvárfőzés anyukámat mélyebben érintette (a barack és a lekvár szót egy mondatban még mindig nem szerencsés kiejteni előtte), mint a bárányhimlő engem.
  Az úgy volt, hogy apukám várva várt szabadságának első napján megjelent 2 azaz kettő darab pötty amit anyukám gyanúsnak talált így jobbnak látta orvossal ellenőriztetni. Miután egyértelműen bárányhimlő volt a diagnózis rohant a patikába, majd a méregdrága pötty kezelő szerrel és a lázcsillapítóval csőre töltve várta az elvetemült himlők és a lázas levertség támadását.A második nap már fogyatkozó türelemmel nevezte ki az összes szúnyogcsípésemet álcázott himlőnek s elégedetten hümmögött,  mikor egy nagyobb hisztim után sikerült 37,1-et mérnie a homloklázmérővel.A harmadik napra aztán belátta, hogy kénytelen beérni a láztalanságommal, a kiegyensúlyozott jó kedvemmel, és a 2 azaz kettő darab pöttyömmel,  amiket aztán minden igényt kielégítően kezelgetett és babusgatott nem sajnálva, a már említett kezelőanyagot sem. Ötödik nap aztán megint elvitt a doktornénihez, hogy a megreklamálja a dolgot, s már attól féltem hogy elkéri a panaszkönyvet, de hál istennek az orvos hamar megnyugtatta, hogy a 2 himlő is himlő és biztosan így is megszereztem a védettséget. Persze innentől kezdve én vagyok a legtökösebb kis csaj, hiszen 2 pöttyel egy életre letudtam ezt a kórságot.(Ja igen! Alig használt bárányhimlő kezelő hab féláron eladó!)

Miután az orvos is rábólintott már semmi nem állt útjába a mi első nagy családi kerékpártúránknak. Mivel szüleim a születésünk előtt jelentős gyakorlatra tettek szert biciklitúra ügyben és apukám a tesóimmal tavaly és tavalyelőtt is végigcsinálta a dolgot, így egyértelműen én voltam a szűk keresztmetszet. Most hogy túl vagyunk rajta elmondhatom, hogy minden várakozást felülmúlva élveztem ezt a pár napot a Balaton körül. Az út sikeréhez nagyban hozzájárult, hogy a családi kupaktanács úgy döntött Soma idén még ne tekerjen hanem üljön be mellém a Soma-mobilba, így jó tempóban alig pár órát töltöttünk csak úton s maradt egy csomó idő egyéb elfoglaltságra ami főleg strandolást, hajókázást, siófoki éjszakázást és a tesóim azon versenyét jelentette, ki tudja a leghaszontalanabb dolgokra költeni a zsebpénzét.
 Le a kalappal Soma előtt akinél szórakoztatóbb útitársat elképzelni sem tudok, s Csongor előtt aki pár mérettel kisebb biciklivel is hősiesen taposta, Réka előtt aki a csomag szállításban vette ki a részét amúgy pedig szerintem fogalma sincs merre jártunk mert ha csak pár percre is álltunk meg inni ő nem a palackért hanem az aktuális kedvenc a Büszkeség és Balítélet-ért nyúlt s a tekerések nagy része is azzal telt, hogy amint anya közelébe ért mindjárt nyaggatni kezdte Mr Darcy és Lizzy émelyítő románcának részleteiről.
A legnagyobb respekt persze apukámat illeti, aki izmait és idegeit nem kímélve vontatta át a közel 40 kilót nyomó két legkisebbjét a fél Balaton körül s komolyan úgy tűnt hogy élvezte is. Anyukám is remekelt, hisz egyetlen egyszer sem borult, nem kapott be darazsat, s meg lehetett szokni a jajgatásait is ami kizárólag az alfele aktuális állapotáról szóltak.Azt hogy soha nem tudta mit melyik táskába tett már nem okozott különösebb meglepetést.
Azért a hazaútra már mindenki elfáradt. Miután reggel könnyes búcsút vettünk a szállásunktól (anyukám tényleg elmorzsolt néhány nosztalgikus könnycseppet, lévén a zánkai gyerekvárosról van szó ahol ő is táborozott még úttörő korában), elindultunk hogy lenyomjuk az utolsó 40 kilométert. Aszófőnél már láttuk a felhőket, de anyukám még bízott az előrejelzésben s Füredre érve meg sem fordult szüleim fejében hogy esetleg fedett helyett keressenek. Így történt hogy a váratlanul lecsapó zápor éppen hattyú etetés közben ért minket a Tagore sétányon. Egy darabig egy fa tövében majd a vízibiciklis fiúk ernyője alá kuporodva próbáltuk átvészelni az égi áldást. A bátyáim persze meg sem próbáltak száraz helyre bújni. Nagyokat kurjongatva vágtáztak föl alá a szakadó esőben félmeztelenül. Ahogy elállt az eső a tömeg újra hömpölyögni kezdett a sétányon, s így rengetegen csodálhatták meg például anyukám bugyiját, vagy bátyáim fehéren világító fenekét ahogy sebtében próbáltunk száraz ruhába bújni a bokrok között.
Bár tudom hogy apukám az aktív pihenés híve, azért azon még nekem is fennakadt a szemem hogy Almádiba érve azon gondolkodott, hogy elmenjen tekerni, vagy evezzen egyet.(Persze végül hazajöttünk mosni s most hogy az ötödik adag is lement a mosógépen már anyukám is nyugovóra térhet.)

első megálló

tesóim lelkesek, így én már 21 hónaposan csúszka-pályázok