Mindennapi harcaink

Na jó itt most semmi magasztos csatáról nem lesz szó. A történet főszereplői ugyanis a SZÚNYOGOK. Így csupa nagybetűvel. Mikor nyár elején az első napokat töltöttük Almádiban már voltak bizonyos jelek. Hajnalban rendszeresen arra riadtam, hogy édesapám és édesanyám egy- egy törölközővel felszerelkezve vérben forgó szemekkel, bosszúszomjas arccal tornyosulnak fölém, bámulják a plafont, majd hirtelen lesújtva szitkozódnak vagy, ha éppen sikeres volt a támadás, öklüket diadalittasan a levegőbe emelve és harci üvöltést hallatva ünnepelnek.
  Aztán a viselkedésük egyre aggasztóbbá vált (a szüleimé nem a szúnyogoké), tudniillik a probléma teljesen megfertőzte a mindennapjaikat.Reggeli szertartássá vált például az éjszakai szúnyog-vadászatok áldozatainak számbavétele és a túlélők elátkozása. A szemük már csak akkor csillant fel, ha egy jó szúnyogriasztóra tettek szert. Baráti társaságban akkor élénkültek fel igazán, ha a szúnyogirtás volt a téma. Egyik hajnalban mikor a szúnyogirtót permetező repülő elrepült a házunk fölött, anyukám azt motyogta félálomban, hogy "igen! itt a légi támogatás!Már csak egy kicsit kell kitartani!"
A családi béke érdekében jobban tettük ha nap közben de, főleg lámpagyújtás után nem nyitogattuk a szobaajtókat és a teraszajtón át is csak igen nyomós indokkal közlekedtünk.
Mikor végül anyukám rátalált egy általa csak szúnyog-krematóriumnak hívott lámpára majd kiugrott a bőréből, hisz így végre talált egy vegyszermentes megoldást a kis vérszívók ellen.Az pedig külön ajándék, ahogy elalvás közben hallgathatjuk a rovar pörkölés semmihez sem fogható andalító hangját. Szerintem mondjuk egy molylepke hosszú másodpercekig tartó sistergése nem annyira felemelő, de mit számít ha szadista anyukám félálomban mosolyogva úgy kommentálja a dolgot, hogy "húú ez jó nagy volt"
Persze a lámpa sem volt tökéletes, mert a hajnali fényben mikor a kis dögök újult erővel támadtak már nem sokat ért.
 A tegnapi nap viszont csupa piros betűvel kerül be a családi krónikába, mert anyukám reggel felébredve a homlokára csapott ( s most nem egy szúnyog miatt), felpattant a biciklire, majd fél óra múlva kipirult arccal és a győztesek mosolyával tért haza. Mi némán lestük, ahogy valami fekete anyaggal, öntapadós tépőzárral és halált megvető bátorsággal felszerelkezve mászik ki az ablakpárkányra, s a 42 fokos hőségben balettozva, felerősíti a végső megoldást jelentő szúnyoghálót. Ezek után már csak az elmúlt hetek csatáinak nyomait kellett eltüntetni a falról, amely tevékenység nyomán hamar kiderült, hogy annak idején a festő, kifejezett kérésünk ellenére, sem  a mosható falfestéket használta.
A harc még így sem nem múlt el nyomtalanul. Bár Csongor bátyám tartja a rekordot, mikor egy 5 perces esti horgászat után 41 azaz  negyvenegy darab csípést számoltunk meg csak a bal lábán, mégis Réka és anyukám lába néz ki a legcudarabbul amit én nem bánok, mert a jövő héten esküvőre megyünk, és így biztos nem lesz könnyű szem elől tévesztenem szétvakart lábaikat a táncoló sokaságban.