Mézeskalács

Túl vagyunk a mézeskalács gyártós hétvégén. S minden a szokásos menetrend szerint zajlott. A sütés előtt anya menetrend szerint elmesélte a "sztorit" ami méltó rá hogy okulásképpen megőrizzük az utókornak. Alátámasztva a ne bambuljunk matekórán mikor a mértékegységeket tanítják intelmet.
  Mikor megszületett Réka és szüleim először karácsonyoztak külön családként anya beszerzett egy tuti mézeskalácsreceptet s belevágott a hagyománygyártásba.Miután minden hozzávalót szerinte pontosan kimért a cukorból is a 60 gramm helyett 60 dkg-ot, s kisütötte a kőkemény sütiket párás szemmel gyönyörködött bennük, gondosan becsomagolta, hisz tudta hogy a mézesnek kell pár hét míg megpuhul. A rokonok kóstolás utáni fancsali képe, s a tény hogy a sütik még január végén is alkalmasak lettek volna maradandó sérülés okozására, ha mondjuk fejbe találnak, sem vette el a kedvét és még 2 évig sütötte következetesen az idővel hírhedtté vált karácsonyi specialitását. Aztán a harmadik karácsonyon már két gyerekkel a nyakában egy jobb pillanatában jött a megvilágosodás, a homlokra csapás s a család fellélegezhetett. Nem kellett többet udvariasan mosolyogva a zsebükbe csúsztatni a csemegét, mert tényleg nagyon finom lett. Az utóbbi években már hatszoros adagot gyártunk, s anyukám nagy örömére már rengeteg ember elkérte a tuti receptet. (Persze nem értik miért hívja fel a figyelmüket a cukor megfelelő mennyiségére).
Minden évben váltakozó a család aprónépének kedve és hozzáállása a sütéshez. Az idén Réka már inkább kötelességtudatból, mint lelkesedésből segített, Soma színtiszta lelkesedésből aktivizálta magát Csongor egy igazi kiskamaszhoz méltóm teljesen kivonta magát a munkából, engem pedig aki láthatón legnagyobb lelkesedést produkáltam látszólag bevettek a buliba de folyamatosan próbáltak parkolópályára állítani. Így történhetett meg hogy a díszítésre szánt színes cukorból nem sok maradt a sütire, de legalább én is jól szórakoztam.
Miután Anya és Réka feldíszítette a mézeskalács házikót, s kiaknázták a vicces feliratok a mézeskalácson ötletben rejlő összes lehetőséget (így született a például a "ne egyél meg" süti), a lendületük az idő múlásával egyenes arányban lohadt. Estére a kreativitásuk már kimerült a nonfiguratív ábrák véletlenszerű sütikre biggyesztésével. Oké az azért vicces volt mikor ezeket a sütiket kínai írásjeles feliratoknak titulálva le is fordították melyik mit jelent. Azt már nem is részletezném hogy a meghitt hangulat a hagyományok szerint alakulva anya folyamatos morgásával vagy visításával volt fűszerezve. Morgott mert hiába a hatszoros adag ha a fiúkon múlik semmi nem marad belőle karácsonyra. S hiába a bátyáim szemfülessége, miszerint engem küldözgettek csemegét csenni, anya mellett szólt a rutin meg az évek így én is hamar kiűzettem a konyhából. A visítás pedig már természetes velejárója annak ha az ember lánya forró karamellel ragaszt össze egy mézeskalácsházat:))
Nekem egyébként  a múlt héten sikerült egy lázas fülgyulladást begyűjtenem ami egy jó kis kruppos taknyos nyavalyába fordult, de már látni az alagút végét s remélem karácsonyt a régi fényemben köszönthetem. Nem mintha visszafogott volna bármiben a betegségem. Nem is értem miért nem hagyhattam el a lakás már napok óta. Annyira nem értem, hogy a családtagjaim már csak suttogva merik kimondani a menni szót, mert ha meghallom toporzékolva rohanok erősen mutogatva magamra és  kiabálva : "né, né , né" (ez Csenge nyelven az én).
Engem persze nem kell félteni hiszen ha nem mehetek játszótérre megoldom otthon a mászókázást és a bújócskázást: