Amikor az ember elmúlik kétéves eljön az ideje, hogy a világot már ne csak szájszervi, és más alternatív tapasztalati úton ismerje meg . Ilyenkor lép képbe a verbális kommunikáció, amelynek segítségével okos kérdéseket kellene megfogalmaznom, a kimeríthetetlen kíváncsiságom kielégítésére.
Már a családi legendárium része testvéreim első világmegismerős kérdései.
Réka már kétévesen is igazi jó gyerekként, bár pöszén, de tudálékosan tette fel a "Mi ez?" kérdést napjában többször húsos kis ujjával a kérdéses dologra mutatva. Egybabásként szüleim természetesen egymással versengve adtak minden részletre kiterjedő kimerítő választ.
Csongor mint tudjuk soha nem volt Buddha-i nyugalommal megáldva így türelmetlenül és követelőzve sikította a levegőbe: "Ezmiez?" -kérdéseit. Ennek szerintem nagybátyámék esküvői felvételén is van bizonyítéka, mert állítólag a szolnoki városháza termében uralkodó meghitt szertartásos hangulatot megakasztva, meghatározott időközönként hasított bele az éterbe kétéves bátyám "Ezmiez??"-je
Soma igaz zsizsikként tudásra szomjazva vetette bele magát a világ megismerésébe, s mivel első két életéve alatt hamar lejött neki, hogy harmadik gyerekként harcolni kell a figyelem morzsákért ő az "Ezmiezmiezmiezmiezmiezmi...?" mantrát választotta, s egészen addig képes volt nyomni amíg elfogadható választ nem kapott.
Én, így majd 28 hónaposan beláttam hogy itt az ideje a szavak használatának. Iszonyú nehéz. Bár ritmusban és magánhangzókban nagyon jó vagyok, ez csak arra elég hogy az esetek ötven százalékában megértsék a mit akarok. Ha nem tudom átadni a mondandóm nagyon felpörgök s lila fejjel toporzékolok, majd mély levegőt veszek, lehunyt szemmel elszámolok háromig(azért nem tízig mert addig még nem tudok), s erősen artikulálva szerintem tök érthetően elgagyogom újra. És újra , és újra és újra. Anyukám az elején még nagyon meg akarja érteni, de amikor negyedszeri próbálkozásomra is felvonja a szemöldökét ráncolja a homlokát és hülyeségeket mond, már ki tudnék szaladni a világból. Ilyenkor előveszem a profi aktivity játékosokat megszégyenítő elmutogatós tudásomat és mivel anyukám profi activity megoldó előbb utóbb zöld ágra vergődünk. Amikor viszont megértik mit akarok, hát azt nagyon szeretem. Végre úgy érzem én is része vagyok a gépezetnek. Véleményem és mondandóm lehet. Szóval az elégedett mosoly és a hangos kacajok amit ilyenkor produkálok megéri a családnak, hogy törjék magukat a Csenge nyelv magyarosításával.
Azért nekem is megszületett már az első kérdésem, amit már régóta alkalmazok, de csak pár napja sikerült lefordítaniuk. Azt hiszem méltán tükrözi azt, hogy a mai fogyasztói társadalom milyen hatással van már a babákra is, bár anyukám szerint csak azt tükrözi hogy velem jár állandóan vásárolni: "Ki vette? " ez az én első kérdő mondatom és szerintem leginkább azt tükrözi, hogy azért sem akarok a testvéreim nyomvonalán haladni, s fokozni a fokozhatatlan "Ez mi?"-ben rejlő lehetőségeket.
Mióta megfejtették anyukám ragyog, mert tud válaszolni én pedig ragyogok mert ezzel egész napra megvan a beszédtémánk. A válaszokat hangos hi-hivel vagy ha-hával jutalmazom. Ha úgy érzem lerázós választ kapok természetesen nem elégszem meg vele, s simán kiharcolom a szerintem megfelelő vásárló nevét. Mint már említettem megvannak a módszereim. Ma reggel pedig elmondhatom hogy tovább léptem, mert mikor a kolbászra mutatva feltettem a "ki vette?" kérdésem anyukám azt mondta hogy ezt nem vettük, ezt a Jani papa csinálta.Én először ledöbbentem majd mély áhítattal a hangomban motyogtam: " a tati papa csicsáta" És akkor meg az anyukám arcán volt a döbbenet, majd a széles büszke mosoly.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése