Elfogyott a türelem és a hit abban, hogy valaha magamtól megtanulok beszélni.
Anya elcipelt egy talpmasszőrhöz és egy "miért nem beszél már ez a gyerek" specialistához a nevelési tanácsadóba. Mindkettő nagyon hasznos és tanulságosnak bizonyult mind nekem mind anyámnak. A talpmasszás nagggggyon király! Bár az elején bizalmatlan voltam de pár perc alatt ellazultam annyira, hogy kezemet a tarkóm alá fektetve nyúltam el anya ölében és totálisan nyugton maradtam fél órán át. A logopédus pedig megállapította hogy milyen ügyes és okos vagyok, s hogy nagyon jó az út amin haladok, csak úgy kb másfél év lemaradással. Oké ezt nélküle is tudtuk, de most hogy már papírunk van róla hogy megkésett beszédfejlődésű vagyok, valahogy mindenki boldogabb.
Az őszi ovi kezdésig minden héten járni fogok egy nénihez aki azt hiszi majd azt fogom tenni amit ő akar, és akkor elhagyom a csengenyelvet amibe már annyi energiát fektettem. Most az van hogy anya megijedt, hogy nem marad nyoma a hamarosan holt nyelvvé vált halandzsámnak, így bőszen nekiállt ha nem is írásos, de a digitális emlék gyártásnak.
Szüleim is kaptak feladatot miszerint törekedniük kellene arra, hogy lassan artikulálva rám koncentrálva egyszerű mondatokban beszéljenek hozzám:)))). Na ez nekem is új lesz, tudniillik bár elég széles a kommunikációs eszköztáruk vagyis a suttogástól az artikulátlan üvöltésig sokféle színes módon képesek az információ átadásra, de a lassú artikulált beszéd egyszerű mondatokban nekik is kemény feladat. Vagy a "kuss legyen!" annak számít? Mert tegnap mikor a női kézilabda BL döntőt néztük ezt rendszeresen megkaptam.
Van még egy, számomra tragédiával felérő következménye ennek az egész nevelési tanácsadósdinak. Anya kapott egy hosszú kérdőívet amit ki kellett töltenie a fejlődésemről. Mikor már az első kérdésnél, hogy mennyi volt a születési súlyom elakadt, pironkodva kérte a logopédust, hogy had töltse ki otthon. Este aztán nekiült, s a kérdésnél hogy hány hónapos koromig szopiztam, először leírta, hogy 31 hónapos vagyok és még mindig élek vele. Majd mikor visszaolvasta elborzadt, az asztalra csapott(nem csak képletesen), a szemembe nézett, és lassan artikuláltan egyszerű mondatba szedve közölte velem: Eljött az idő kisasszony! És én pár perc múlva az ágyban fekve megértettem hogy ez mit jelent. Kisebb megszakításokkal kb 40 percig sirattam a babakoromat. Majd sajnáltam magam hangosan, sírtam, könyörögtem, hízelegtem szóval megadtam a módját, de úgy este 11 körül látva az eltökéltséget anyukám szemében feladtam.Azért ő is megsiratta kicsit az elválást, de lehet hogy csak a megkönnyebbülésnek és, a korlátlan kávé és alkolhol fogyasztás ígéretét rejtő szabadságnak szóltak a könnyek Mivel jó a felfogásom és fárasztó is az állandó ellenkezés másnap már csak egy órán át tartott az altatásom. Most a negyedik napon túl azért még minden alvás előtt megkérdezem "cici?", de ez inkább már csak a rituálé része és én csodálkoznék legjobban ha igen lenne a válasz. Szóval itt a vége.A harcot feladtam, beálltam a sorba, vagy ha úgy tetszik betörtem.......
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése