Kutyául vagyok

Kutya akarok lenni. A nap 24 órájában. Ezt elég érzékletesen adom elő, így anyukámban már körvonalazódik egy újabb para, hogy vajon meddig egészséges lemenni kutyába. Imádok naphosszat a Lottin feküdve sugdosni a fülébe, a kerítés mellett ugatva szaladni ha egy motoros megy el az utcán, megnyalni akit szeretek és kéz használata nélkül a tányérba hajolva enni. Jelenleg Lotti a kedvenc családtagom, így én vagyok a legfőbb érdekérvényesítője is. Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy nálam jobbat nem is találhatna, mert mindig elérem, hogy ne csak rossz időben hanem minden este a házban dekkoljon, elegendő potyafalathoz jusson és maximálisan ki legyen elégítve a hasvakarás igénye. 

 Itt a szeptember és nagy változások vannak a levegőben.Én kicsit nehezen veszem fel a ritmust. Mióta visszaköltöztünk Almádiból nincs megállás. Mivel én koromnál, pontosabban szerintem inkább a családban betöltött legkisebb pozíciómból adódóan önkéntes alapon veszek részt a csapatépítő munkákban nem igazán értem a tesóim miért füstölögnek a dzsungelszerűen elburjánzott sövény vágása, kötegelése és eltakarítása alatt, vagy a több mint húsz mázsa téli tüzelő elpakolása közben. Mikor nővérem és nagyobbik bátyám vitája, ami a másik munkastílusának kritizálásából állt, már éppen eldurvult volna egy népes egércsaládra bukkantunk a farakás alatt, így sérelmeiket a közös cél érdekében félrerakva, lelkesen vetették bele magukat a vadászatba. A vadászat természetesen csak arra korlátozódott, hogy egy viszonylag szűk helyre beterelve az állatokat alaposan megszemlélhessük őket. Míg anya és Réka nyafogva olvadoztak a kis gombszemű állat láttán, Soma pedig azt hajtogatta, hogy nahát pont ilyennek képzelte az egereket, Csongor a tettek mezejére lépve úgy döntött megeteti a kis hosszú farkút. Én tátott szájjal néztem ahogy a halálra rémült kis egér rángatózó füllel meregette a szemét és egyáltalán nem értékelte a diót amivel Csongor egy rosszul  irányzott dobással fejbe találta.
Tegnap miután mindenki nagy lelkesen elindult iskolába kiürült a ház.Anya nem titkoltan várta ezt a napot persze azt azért sejtette hogy nem fog unatkozni, de jobbat is el tudott volna képzelni mint a vödrökkel és rongyokkal futkozást, ugyanis az özönvízszerű eső hatására a tetőnk megadta magát és a tavasszal elkészült gyerekszobában lassan csak esernyővel lehet közlekedni.
Igaz csak majdnem három éves vagyok, nem vagyok hülye és bár nem sulykolják egyfolytában azért én tudom hogy lassan itt az első óvodai napom. Azt is tudom hogy ott majd teljesen egyedül kell eltöltenem a napot, mert apa dolgozik, tesóim suliban lesznek és anya is visszaáll a munkába. Mosolyogva bólogatok ha erről beszélünk anyával, de azért rendesen parázok tőle. Bár a kommunikációban még bőven van hova fejlődnöm azért a szavaim egyre többször hasonlítanak a valódi jelentésükre, így most már a szüleim is hátradőltek, mert egyre biztosabbak benne hogy egyszer valamikor tényleg valóság lesz a vízió miszerint én mondok valamit ők pedig csak úgy simán megértik.
Mivel a baba titulust már erősen kikérem magamnak, a beszéddel is ilyen jól haladok és anyának is rendesen leredukálódik az ideje amit a gondolataim lejegyzésére fordíthat, fájó szívvel, de lehet hogy befejezem a babablogot.