Ovi, elalvás ilyesmi...........

Elindultam a felnőtté válás útján. Na jó ez így egy kicsit fellengzősen hangzik, de iszonyú elégedett vagyok magammal, főleg mikor szüleim büszke pillantásait kell bezsebelnem. Pár hete kezdődött azzal, hogy kijelentettem nem fogok már sírni az oviban hanem megpróbálom jól érezni magam. Bár nem annyira az elvárásoknak való megfelelés motivált, mint inkább az, hogy kicsit belefáradtam a hisztibe és a tiltakozásba. Egyre többször érzem azt az oviban hogy jó helyen vagyok. Nagyot dobott a hangulatomon a szerdai néptánc bevezetése, amit az első alkalom óta élvezek. Felfokozott izgalommal várom, csakúgy mint a régebben bojkottált tornaórát is. Imádom a csütörtökönként legjobb barátnőmet játszó Enikő-nénit aki a ped.asszisztensünk, és most már értékelem az óvónénik odaadását is a szórakoztatásomat illetően. Van négy nagyon jó barátnőm és aktívan részt veszek már a kézműveskedésben is. Elkezdtem kommunikálni, aminek egyenes következménye hogy sztorizgatok is. Épp ma meséltem büszkén anyának hogy milyen jól szórakozott mindenki a történetemen mikor elmeséltem hogy a tesóim malacnak csúfolták őt, és amikor ez nem tetszett neki megegyeztek a malackában mert az cuki.

Azért ahhoz ragaszkodom, hogy reggel indulás előtt otthon lenyomjam a "nemakarokovibamenni" nyavalygós mantrát és kifejtsem anyának, hogy bár nem sírok azért nagyon szomorú vagyok az oviban. Sőt tegnap elmeséltem, hogy igaz hogy ő utána nem sírok, de ha például a Boróka nem akar a párom lenni, azért szoktam bőgni egy sort.
A másik hatalmas változás, hogy anya besokallt az éjszakai műszaktól, amit lassan 16 éve nyom. Így apával együtt új szabályokat állítottak fel az altatásomat illetően. Igen, ez pont olyan durva mint amilyennek hangzik.
Az okos nagylány énemre hajazva adták elő nekem az elvárásaikat, miszerint mostantól a mese, az ének és a puszi után anya kimegy a szobából én pedig mosolyogva jó éjszakát kívánok behunyom a szemem és elalszom egyes egyedül. Az éjszakát egy nyikk nélkül végig horpasztom nem óbégatva az éjszakai szórakoztatásomat követelve. Reggel kipihenten várom szintén kisimult anyámat nem panaszkodva az éjszakai magányomra.
Első pár este a pusziig minden oké volt, mikor viszont anya elindult kifelé rászorítottam két hurkás karommal valamelyik végtagjára és erősen nehezményezem a távozását. Végül  született egy olyan köztes megoldás, amit még az én gyomrom is bevesz. Csak úgy engedem ki anyát, hogy helyette befekszik mellém apa egy kicsit. Dumálunk, hülyéskedünk, aztán tőle már sikerül olyan nagylányosan okosan elköszönnöm, ahogy a forgatókönyvben rögzítve van. És igen alszom egyedül, és tényleg kipihentebb mindenki szóval most úgy vagyok vele hogy összeszorított foggal de megpróbálom végigcsinálni. Anya legfőbb érve egyébként tényleg kecsegtető, miszerint ha kipihenheti magát majd kapunk egy mindig mosolygós, végtelenül türelmes, mindig játékra kész anyucit a mostani üvöltözős hárpia helyett.
A karácsonyi visszaszámlálás nálunk is megkezdődött, ami szokás szerint az adventi naptárban ölt testet. Idén már én is nagyon vártam, hisz már elég sok emlékem van az elmúlt évek adventjéről. Tudom szuper jó  móka lesz az elkövetkező hetek reggeli izgalma, főleg a hétvégi feladatoké, amiket gondolom kipihent lelkes anyukánk már gondosan összeállított hónapokkal ezelőtt, hisz nem lenne szép dolog az utolsó estére hagyni 4 db gyermekének 6 db napra való feladat kitalálását és elkészítését, ugye??

Soma a szülinapos + Micimackó és Jane kalandjai

Jó kis őszi szüneten vagyunk  túl. Az utolsó sulis nap délutánján megszálltak minket Soma cimborái hogy  leamortizálják anya idegeit és a lakást  megünnepeljék Soma szülinapját. Szüleim úgy tervezték, hogy én majd apával játszóterezem amíg tombol az ifjúság, de úgy éreztem, nem foszthatom meg társaságomtól a fiúkat, akik tök jó fejek voltak, és eltűrték hogy folyamatosan ki akartam venni a részem mindenből.Legyen az üvöltve föl-le futkozás a lépcsőn, wc papír letekerés, vagy harc párnával, lufival, pisztollyal és pattogatott kukoricával. Réka és a barátnői igazán felkészülve várták a parti lebonyolítását ami végül egyiptomi témájú lett. Miután kimaxolták a piramisban rejlő összes lehetőséget a versenyfeladatokban (volt piramis építő verseny többek között duplóból és gyerekekből is), nem tudom miért csodálkozott anya, hogy a torta helyett mignonokból épített piramis nem volt túl népszerű a srácok körében.A múmiakészítő verseny, viszont mindig telitalálat. Bírtam a szülők arcát, mikor jöttek a porontyokért és mi térdig jártunk a wc papírban.
Soma haverjai egyébként irtó jó fejek. Hozták a kellő lelkesedést a feladatokhoz, és még a táncra is rá lehetett őket venni. A végén örömmel nyugtázhattuk, hogy komolyabb sérülés nélkül lezajlott a móka, és igazából az sem okozott gondot hogy három napra elegendő mignonunk maradt. Soma legnagyobb bánata is csak az volt hogy elfelejtettük elnyomni a "walk like an egyption" táncot.
Remélem, hogy Réka néha félelmetes rendszabályzása sem riasztotta el a srácokat attól, hogy jövőre is eljöjjenek.(mikor megfáradt anyám kezéből kezdett kicsúszni a gyeplő, azért jól jött nővérem határozott fellépése).
 A nagy családi bulin aztán rutinból nyomtuk a sok vendég, sok kaja, sok vidámság projektet. Sőt némi félreértések nyomán megdőlt az egy szülinapra készült torták számának rekordja is.
A szünetből három napot egy Somogy megyei élményközpontban töltöttünk amiről még így egy hét elteltével sem tudok elfogódottság nélkül mesélni.Igazából a majd' három órás utat végig bőgtem hazáig, annyira nem akaródzott elszakadni új barátaimtól Morzsa kutyától , Törpe malactól, Maszat kutyától, Rebeka kecskétől, a nyulaktól és a tengerimalacoktól.De említhetném a fantasztikus csúszdákat, játszóvárakat, palánkvárat, trambulint, labirintust (amit én következetesen piramisnak hívok) , kőhajító gépet, hordó-vonatot, gokartot, és Csongor kedvencét a billiárd focit.
A nyaralás csúcspontja azonban kétségkívül az volt mikor apa és anya megvadult a gyerekeknek épített több szintes játszóvártól. Mivel az ő gyerekkorukban ilyen még nem volt, a jobb később mint soha elmélet jegyében vetették bele magukat. Először apa gondoskodott róla hogy garantáltan jól szórakozzunk, mikor Micimackóként ékelődött be egy hosszú csőbe.Miután nagy tesóim kellőképpen könnyesre röhögték magukat, kirángatták szegényt szorult helyzetéből. Ez lehetett volna a nap sztorija, ha anyám nem akarja elhappolni a"legröhejesebb szülő a mászókán" díjat apától. A játszóvár felső emeletén ugyanis volt egy olyan rész, ahol csak kötéllel átlendülve lehetett tovább menni. Miután apa átment, anya "jövök bébi!" felkiáltással és elszánt arccal lendült utána. A lába azonban elakadt és egyensúlyát elvesztve zuhant volna le, ha apa nem menti meg méltósága utolsó morzsáit azzal, hogy elkapja a lábfejét. A kép, ahogy anyám bokája végén apával, fél kézzel a kötél legvégén lógva visít, miközben testvéreim kétrét görnyedve röhögnek, örökre beleégett emlékezetem "szürreális élmények" albumába. Innentől kezdve nem volt megállás, testvéreim rendesen oltották szüleinket és még három nap múlva is ültek a Jane a dzsungel-lányos és a Micimackós poénok.

Egyik vadiúj cimbim

Réka haja a napos órák számával egyenes arányban rövidült, így valóra válhatott az álmom, hogy hosszabb a hajam mint a nővéremé

Repülünk a tesókkal

Tű-tű tütütü-tű-tű tütütü- tű-tű tü tütütűűűű..........(na minek a főcímdala ez?)

Tizedik napja vagyok ismét itthon és élvezem. Az sem zavart hogy a betegség hétvégére a négy fal közé zárt, mert így is eseménydúsra sikerült.Csongor és Réka barátai nálunk aludtak, volt nagy linzersütés projekt, volt éjszakai mozizás és anya majdnem 6 órán át fonta Réka haját színes fonalakkal.(Ami mondjuk szerintem az elviselhetőnél jóval hosszabb hanyagolása egy négyévesnek)
Nálunk most már kézzel tapintható a feszültség amit a hamarosan mozikba kerülő Star Wars hetedik epizódja kelt.
A hétvégén amíg Csongor a cimborájával és Somával a második epizódot nézte a szobájában, addig apa a harmadikat a nappaliban. Ráadásul az összes családtagom és a vendéggyerekek is órákon át azt találgatták hogy milyen lesz az új rész és hogy vajon tényleg meghal -e Luke Skywalker.
Az hogy egy négyéves ovisnak nem biztos hogy a legjobb vasárnap esti program az állítólag legdurvább harmadik rész utolsó 20 perce, már csak akkor esett le nekik mikor vacsora közben tátott szájjal bámultam ahogy Anakin Skywalker elég a lávában, majd átalakul Darth Vader-ré. Mikor megnyugtattak hogy ez csak egy mese, és nézzem meg milyen szép robot lett belőle és különben is, ő az a bácsi akitől nagy vígan idézgetni szoktam hogy "Luke én vagyok az apád" , kicsit magamhoz tértem a sokkból, de szeretném itt és most kijelenteni hogy néha szeretném ha kijárna nekem az elsőszülötteknek megadatott óvás.
Réka még mindig háborog azon, hogy ő majdnem 7 éves volt mikor hosszú hónapok könyörgése után sikerült kiharcolnia hogy szigorúan felnőtt felügyelet mellett megnézhessen egy Scooby-doot. Igazából ezt is csak úgy sikerült elérnie hogy skarlátos lett és annyira levette a lábáról a betegség, hogy anyáéknak nem volt szívük nemet mondani. Onnantól kezdve persze a két évvel fiatalabb Csongor is Scooby hívő lett, Soma pedig már két évesen átesett az első Rejtély Rt-s élményén. Rólam ugyebár nem is beszélve.
Amúgy is kezdek kiakadni, mert úgy érzem nem vagyok már akkora szám és előszeretettel feledkeznek meg rólam, ha nem vagyok elég élelmes. Az hogy egy-egy bújócska alkalmával bennfelejtődöm a szekrényben, vagy szanaszét zsibbadt lábbal és kakás seggel hosszú percekig várok a wc-én,  már teljesen hétköznapi dolog, de én ezekből a szitukból is kihozom a maximumot. Eszméletlen jól el tudom szórakoztatni magam, akár két vécépapír gurigával is. A legtöbbet azonban azt hiszem Lotti profitál a lepattintásomból. Rendszeresen landolok nála az előszobában és csuda jól mulatunk mi ketten. Legutóbb például kalóznak öltöztem és őt pedig kalózkutyának maszkíroztam. A kötéllel megkötözést mondjuk nem vállalta be, de Csongor rendes volt és felajánlotta hogy megkötöz ő engem. A legcélravezetőbb érdekérvényesítési eszközöm még mindig az idegesítő hangon visítás. Olyan tökélyre fejlesztettem hogy hihetetlen, de még mindig elérem vele amit akarok.
Azt tudom hogy olyan szép vagyok mint a Réka, olyan erős mint a Csongor és azt gondoltam idáig hogy olyan vicces is vagyok mint a Soma, de ezen a téren még van hova fejlődnöm Irigykedve nézem ahogy kisebbik bátyám minden reggel gondoskodik a család napindító jókedvéről. Harmadik tanévét kezdte az idén, de még mindig napi szinten figyelmeztetni kell hogy iskolatáskával szokás iskolába menni, minden második reggel a reggeliző asztalnál cseréli meg a fordítva felvett pólót, és képes egy milliliter lekvárral összekenni a pólóját a nadrágját a haját és anya papírjait. Nem is tudom ilyenkor min szórakozunk jobban anya idegbeteg nagyjelenetein, vagy Soma "ártatlan" képén.
Most a szülinapi partiját tervezgeti gőzerővel, mivel anya tavaly naivan megígérte neki hogy a kilencedik szülinapján tematikus partit tartunk. Teljesen adott lenne hogy STAR WARS bulit csapjunk, de a helyzet az hogy bátyám osztálytársai felelősségteljesebb nevelésben részesülnek, így nem igazán vannak otthon a jedik világában. Maradt hát az egyiptomi téma, amit nővérem és az ő Zsófija be is vállaltak és ezzel anya előtt már fel is rémlett egy réges-régi tavaszi buli, ami után még a karácsonyi nagytakarításkor is kerültek elő vécépapír darabok az eldurvult  múmiakészítő verseny nyomán......

A sötét korszak

Mióta visszamentem a betegségből az oviba egyszerűen nem találom a helyem. Csak a hétvégéken vagyok önmagam. A hétköznapok az állandósult bánatos ábrázatot, folyamatos pityergést és a mindenért nyavalygást jelentik nekem. Úgy is mondhatnám hogy totálisan kimaxolom az önsajnálatot. Reggel sírva kelek és még ki sem nyitom a szemem már kezdem a napi mantrámat miszerint nem akarok óvodába menni. Nem érdekelnek az vigasztaló szavak, az észérvek sőt még anya tegnap reggeli dühkitörése sem zökkentett ki az önsajnálatból.  Aztán miután a csoportszoba ajtajában leadom az "anya ne hagyj itt" nagyjelenetet és becsukódik az ajtó egész jól elvagyok egészen addig míg valakivel együtt nem  kell érezni "hiányzik az anyukám" ügyben. A délutáni alvásból rendre bőgve ébredek és míg meg nem jön az anyukám hüppögök és igyekszem nagyon elesettnek mutatkozni hogy megtörjem végre a kérges szívét annyira hogy belássa mindenkinek jobb ha mi otthon kettesben töltjük a napot hancúrozva. Ma reggel el is magyaráztam a Babóca-plüssömnek az ovi öltözőjében hogy akkor én most hazamegyek lefekszem csináljátok helyettem, és magamra húzom anyukámat hogy ne tudjon dolgozni menni.
A rosszkedv úgy bekúszott a mindennapjaimba, hogy egyik este képes voltam azért zokogni, mert anya és Soma egy olyan dalt énekelgetett az ágyban amire az esküvőn sokat táncoltunk.Én erre könnyezve kiabáltam velük, hogy most miért kell eszembe juttatni az esküvőt, hiszen már vége van és ez olyan szomorúúú-hú-hú brühühüh....Azt hiszem a magam módján most próbálom feldolgozni a dolgok véges voltát.
Megsiratom a kinyírt pókokat, a kidurrant lufikat, az elveszett játékokat. Ezek után mikor a szerdai szülinapi bulimon "belenyúltam" Csongor lendülő lábába, majd' egy órát kellett sírdogálnom hogy komolyan vegyenek és rácsodálkozzanak lilás dagadó ujjamra. Ez a baleset aztán jó alapot szolgáltatott egész esti, éjszakai, sőt másnap reggeli rossz kedvemnek.
Mindenki abban bízik hogy hamar túljutok ezen a vinnyogós, nyavalygós depressziós korszakon és be kell vallanom kicsit fárasztó is ez a könnyekben tobzódás. Nem is győzök kompenzálni hétvégén mikor reggel vigyorogva teszem fel a kérdést: Ugye ma nem lesz ovi?

Hosszú beszámoló egy hosszú negyedik szülinapról

 Szülinapom van. Két napja tart és még nincs vége. A helyzet az hogy elképesztően örülhetnek nekem, hisz egy egész hétig tartó ünnepségsorozatot rittyentettek össze.
Szombaton esküvőn voltunk egy alföldi kisvárosban egy régi jól összeszokott csapattal.A társaság apukám régi főiskolai osztálytársaiból verbuválódott, akikkel minden nyáron családosan együtt töltünk egy hétvégét egy balatoni kempingben.Mivel július nem olyan régen volt és a rövid távú memóriám már kicsit jobban működik mint Szenilláé a bohóchalas mesében, nagy-nagy örömmel vetettem bele magam a buliba, ritkán látott barátnőimmel. A bandához tartozó 16 gyerek plusz a többi jelentős mennyiségű kiskorú vendég jelenléte erősen meghatározta az este hangulatát. A felnőttek hamar megszokták a földig érő terítőkkel letakart asztalok alatt zajló forgalmat,  vagy hogy csak jelszóval lehetett a wc helységet megközelíteni és az itt-ott sebtében összetolt székeken alvó gyerkőcök látványát is.
Az este fénypontja nekem az volt mikor a menyasszony és a vőlegény a vőfély segítségével átadta a direkt nekem csináltatott tortát a négy gyertyával. Megilletődötten ültem le vele az asztalhoz és megszeppenve hallgattam ahogy a zenekar eljátszotta a "boldog szülinapot" dalt nekem és a másik szülinapos vendégnek.
Hogy hálámat kimutassam a tortám felét egy ültő helyemben felfaltam.
Ez volt életem harmadik esküvője, de a hosszú távú memóriám fejletlensége miatt nekem minden élmény újként hatott. Meg is mosolyogtak páran mikor kijöttünk a házasságkötő teremből és közöltem hogy "Ennyi volt az esküvő? Hisz nem is táncoltunk"   
Ez volt egyébként az első esküvői bulim ahol rendesen fényesre koptattam a cipőm talpát. Ha épp nem a csajok csapatát erősítettem az étterem udvarán zajló fiú-lány csatározásokban, nem lehetett lekönyörögni a tánctérről.Ahogy táncpartnereim sorra dőltek ki mellőlem, én csillogó szemmel kipirultan adtam át magam a ritmusnak úgy világosodott meg előttem mit is érezhet Marci a Vad Fruttikban mikor azt énekli:
"A tánc, a tánc,
körbe-körbe járom!
A tánc, a tánc,
csak is erre vágyom!
A tánc, a tánc, a tánc, a tánc, a tánc."

A banda egy része

A  vasárnapi hazaút elég nyűgösen telt mindenkinek. Az alaphangulatot meghatározta nagyobbik bátyám emésztésének melléktermékei amit a lagziban éjfél után benyomott nagy tányér töltött káposzta alapozott meg. Legalább négyszer álltunk meg pisilni és csúcsra járattuk a szokásos mit hallgassunk vitánkat. Miután kiderült hogy elég hosszú az út mindenki kedvencéhez már csak azon veszekedtünk fél órát hogy milyen sorrendben kerüljenek a lemezek a lejátszóba. Azért voltak vidám percek is amiről legfőképp én gondoskodtam. Egy szokatlanul csendes periódusban például lenyomtam cérnahangomon a Pocsolyába léptem című  klasszikus, csajos versszakát miszerint "fényes volt a cipője azér' voltam a nője". Jól le is buktattam magam vele, mert erre akkor tomboltak szüleim a lagzin mikor én állítólag csorgó nyállal aludtam a fal mellé tolt székeken. Amikor pedig éppen Réka által választott 30Y lemezt szenvedtük és én tiltakozásul  nekiálltam dalolni a saját költeményeimet, nővérem kiakadására csak odavetettem foghegyről "Ilyen az élet Réka. Ez van.", és daloltam tovább.
Mikor hazaértünk megkaptam a szülinapi ajándékomat és egy újabb mini tortát 4 kis gyertyával.Csongi Dóra  felfedezőt rajzolt nekem, Soma Scooby doo-t, Rékától pedig csomózott karkötőt kaptam.
Ma egész este muffin-t gyártottunk anyával, hogy holnap az oviban is meg tudjanak köszönteni a gyerekek, szerda este a Rozi mamáék, és az uncsitesóim ünnepelek, hétvégén pedig a messzi mamáékhoz utazunk hogy ők is el tudjanak halmozni a szülinapi jókívánságaikkal.Szóval rendesen kárpótolva vagyok az elmaradt nagy szülinapi partim miatt.

Ha már így benne vagyok, meg mégiscsak 4 éves vagyok akkor álljon itt egy kis évfordulós helyzetjelentés is:

Még mindig utálom az ovit. Legalábbis itthon így adom elő. Igazából azért már tudom jól érezni magam de a sok beszoktatós kiscsoportos nem könnyíti meg a dolgom. Mivel igaz hogy lassan egy éve, de még én is beszokóban vagyok és alapvetően igen érzékeny lélek vagyok, ha napközben eszébe jut valamelyik kiscsoportosnak, hogy hiányzik az anyukája nekem nem kell a biztatás.Hogy együttérzésemről biztosítsam pillanatok alatt kánonban nyomom vele a sírást. Múlt hétre már be is nyaltam egy bacit,majd három ovis nap után,megint betaknyosodtam. Május óta nem volt az ég világon semmi bajom úgyhogy számomra egyértelmű hogy ez ovi allergia, csak a környezetemet nem tudom meggyőzni róla.
Az ovi-fogságon kívüli szabad felhasználású időmben legfőképp babázok, a szerepjátékokat nyomom, tesóimmal bandázok és mesét nézek. A legeslegjobb játszótársam még mindig egyértelműen Lotti kutya aki szívesen bújik bármelyik általam rá osztott karakter szerepébe, fogócskázik és bújócskázik is velem és ami a legfontosabb : türelmesen végighallgat és nem szakít félbe mikor hosszú monológokkal szórakoztatom.
Imádok nevetni és imádom ha benne vagyok a nyüzsgésben. Lelkes vagyok például mikor a Brian élete című filmből átültetett Pilátus-i pöszéskedés az elvárás és Soma bátyámhoz hasonlóan nagyon szeretek bohóckodni. Nyáron anya leporolta gitárját és mindennapos gyakorlattá vált az esti együtt danolászás. Nyár végére meg is született az évek óta íródott saját szerzeményünk végső változata, az orvosi vizsgálaton elvárható helyes viselkedési normákról. Mivel a szöveg nem annyira babablog-kompatibilis, még gondolkodom hogy megosszam-e a nagyvilággal.

Intézményesedés és meseparkozás

Mi más is lehetne a téma mint a szeptemberi  kezdés a KLIK-egylet égisze alatt.
Először is : ÓVÓDA. Így csupa nagybetűvel hogy érzékeltessem a felháborodásom. A tavaly elballagott idegesítő hangos 6 évesek helyett most cuki kis 3 évesek jöttek.Hiába a tény, hogy nagy részük bölcsiben edződött simán beszokós fajta, úgy érzem, az eddig nekem, mint legkisebbnek járó figyelem hirtelenjében csak rájuk tevődik. Már bocsánat de 10 hét kihagyás után szerintem totál normális hogy az ajtóban minden reggel sírva hámozzanak le anyáról, teljesen elfogadható az elvárásom a beszoktatós bánásmódra, a kizárólagos figyelemre és a maximális körülajnározásra. Már a harmadik napomon újból kezdtem a némasági fogadalmam, hogy legalább addig is velem foglalkozzanak amíg megértik mit akarok. Az új arcok egyébként jó fejek. Főleg lányok, és tényleg cukik. Egy kicsit cikinek is érzem előttük a reggeli hisztiket, de azért kitartok.
Nálam talán csak Réka izgult az idén jobban az elkövetkezendő öt gimis évének első napján. Végül is ott most ő a beszoktatós kiscsoportos. Az évnyitón meg is jegyzete egy felsőbb évfolyamos lány, hogy 'nézd ott vannak a "nullások" milyen cukik'(?!)
Csongor, most hogy a hetedik osztályba lépett és beállt a továbbtanulási verseny rajtkövéhez  szerintem nem hozta az elvárt megilletődöttséget. Egyébként csoda hogy megismerték a suliban, mert ő most olyan változásokon megy át hogy Franz Kafka is megirigyelhetné. A nyári szünetre elengedett kiskamaszból egy férfi-kezdemény lett vicces kappan hanggal, itt-ott felbukkanó ragyákkal és általa kifinomult humornak nevezett szemtelenséggel turbózva.
Soma nem szeret csalódást okozni, úgyhogy első nap ledarálta népes családunk teljes nyári programját, élményeit, nyűgjeit és nyavalyáit, a tanító néniknek, akik még kipihentségüknek hála tudtak rajta mosolyogni. Anya mondjuk annyira nem mosolygott, mikor Éva néni közölte, hogy a mi életünk nyitott könyv nem csak a tanárok de az összes osztálytárs előtt is, hiszen ha Soma belekezd nem lehet nem rá figyelni.
Azért hogy én is ejtsek pár szót a nyár végéről megemlíteném, hogy túl vagyok életem legjobb napján. (Komolyan ezt már a szüleimnek is kifejtettem.) Meglátogattuk ugyanis Ausztriában a Fertő tó partján fekvő meseparkot. Két éve voltunk utoljára úgyhogy nekem csak homályos emlékeim voltak.Na de most!. Még anya antiszoc "utálom az embereket" megnyilvánulásai sem tudták elrontani a kedvemet. Engem aztán nem zavart a tömeg, a néha csepergő eső, a sokszor majdnem fél órás sorban állás. Ezerrel szívtam magamba az élményeket és letörölhetetlen volt a vigyor az arcomról egész nap. Na jó, amikor anya és a tesóim egy hosszú sorban állás alatt ecsetelték, hogy mennyire fogom élvezni a láncos hintát, majd a szőrös szívű kezelő egy rúddal lemért és a hiányzó másfél centim miatt nem engedett felülni, szerintem nem volt nálam bánatosabb gyerek a környéken. Mikor aztán felfedeztük hogy a hullámvasúton viszont 105 centi helyett 100 a limit, nem volt megállás. Bár anyát nehéz túlsikítani és a körmeimet sem tudom úgy a kezébe vésni mint ő nekem, azért nagyon jól nyomtam.Olyannyira hogy nem bírtam leállni. És mivel a kezelők kiszúrták hogy nővérem még kiskorú, apa pedig még nézni sem nagyon bírja az ilyet, anyáé lett a megtisztelő feladat, hogy egymás után zsinórban kísérjen a meneteken, újra és újra és újra.......Fotók ezen a jeles napon sem készültek.Igaz hogy  most nem felejtettük otthon a gépet, csak az aksit nem raktuk bele, így cipelhettük azt is egész nap a három hátizsákkal együtt.Hazafelé anya megint tündökölt a mitfahrer szerepében és sikerült valami teljesen illegális csak engedéllyel járható úton visszakeverednünk az országba. Aztán már csak tizenakárhány kilométert kellett valami bicikliút szerűn zötykölődni az esti szürkületben mire ráleltünk a főútra és apa ráncai is kisimultak.

Kis nyàri színes

A nyár hosszú.Főleg mikor arra a kérdésemre, hogy mikor jönnek hozzánk a Sári mamáék és a szegedi unokatesók mindig számomra elérhetetlennek tűnő augusztusi dátumokat és két számjegyű számokban mért átalvásra váró éjszakákkal jönnek.
A nyár rövid. Főleg mikor arra a kérdésemre, hogy mikor megyek oviba a baljóslatú nemsokára és a számomra megfoghatatlan szeptemberrel jönnek.
Pedig igazából nagyon jó dolgom van, mert a családi kupaktanács úgy döntött megoldják úgy a nyarat, hogy ne kelljen oviba járnom, hanem tényleg úgy lebzselhessek mint a nagyok.
Anyáék az elmúlt két hétben voltak szabin.Amint felráztuk az első hét kánikulájában szanaszét áztatott testünket, már indultunk is egy háromnapos bicikli túrára.A meteorológusok valószínű a szokásosnál is többet csuklottak azon a szépnek induló hétfői napon, mikor késő délután egy agyonázott csapzott család, kukazsákokba csomagolva 12 keréken begurult a zánkai üdülő központba.Soma idén már tekert,így egyedül terpeszkedhettem a Soma-mobilban (a család nem hajlandó átnevezni a biciklis utánfutót,amit most én használok, pedig tettem rá pár erőteljes célzást), mégsem tudtam élvezni az esővédő alatt párolódást. Valószínűleg az sem lendített a komfort érzetemen, hogy ragaszkodtam hozzá hogy én is kapjak kukazsák ruhát az útközben beszerzett 10-es csomagból. Azért így majdnem 4 évesen kezdem kapiskálni hogy nem mindig jó a csordaszellem, bármilyen bulisnak is tűnik.
Anya egy pillanatra meghatódott, mikor kiderült hogy pont abban az épületben fogunk aludni ahol ő 13 évesen táborozott még az időszámítás előtt. Mikor aztán kiderült hogy nem is kell megerőltetnie magát a nosztalgiázáshoz, mert minden pont ugyan olyan mint 30 éve akkor inkább elborzadt mint elérzékenyült.
A 10 fős tábori szoba egész éjjel bulizó(!!)  12-13 éves gyerekekkel egy épületben, gyerek méretű heverőkön, becsukhatatlan ablakok alatt feltette az i-re a pontot. A kedd reggeli szemerkélő esőben feladtuk a további túra terveinket, és hazaindultunk. A nagy tesók csak azzal a feltétellel voltak hajlandóak tekerni, hogy szüleink megígérték, hogy amint nagyon megered az eső felülünk a vonatra. Végül egész szép idő kerekedett, és tök jó kis nap lett belőle.
A nyáron egyébként szépen felfejlődött a baráti köröm. Az új pajtásaimnak se szeri, se száma. Igaz, hogy képzeletbeliek, de mindegyiküknek van neve, mindegyik imád engem, és mindig pont azt csinálják, amit én akarok. Nem ilyen a tökéletes barát?  Órákig képes vagyok velük sugdolózni,nevetgélni, veszekedni és kibékülni.
A családtagjaimat is előszeretettel vonom be a szerepjátékaimba, és addig amíg én irányítok nincs is semmi baj.A szokásos forgatókönyv a következő: Én kitalálom és dramatizálom a történetet. Megírom a párbeszédeket és alaposan a szereplők szájába rágom. Ezek után megkérdezem tőlük hogy "jó?" Ha valaki ilyenkor akadékoskodni mer egy "nem"-mel csak dobbantok és azt mondom: DE!
Azt hiszem eljött az ideje annak is hogy kijelenthetem, minden előzetes aggodalom és tragikus előjelre rácáfolva, igenis elsajátítottam édes anyanyelvünket. Olyannyira belejöttem, hogy ráverve az összes tesómra, nem vacakolok a pöszeséggel, hanem tök jól érthetően és választékosan fogalmazok.
Igy bizony le is buknak a szüleim mikor egy hosszú monológom után megkérdezem, "értetted?" Ők pedig mondják hogy igen, de a felszólításomra hogy mondják vissza, csak zavart mosoly a válasz. És én is lebukok mikor olyanokat mondok például egy szereposztásnál hogy "te leszel a faszi aki árulja a kutyákat" meg hogy "kurva meleg van".
Lotti még mindig a legeslegjobb barátom.Rengeteg időt töltünk együtt.Minden titkomat megosztom vele mert egy kis hasvakarásért cserébe végighallgat, együtt érez és ami a legfontosabb mindig egyetért velem.

Apa kocsit hajt, avagy nyaral a család

Visszatérve a hagyományainkhoz a családi nyaralást megint letudtuk a nyári szünet első hetében.Nővérem elballagott szombat este, mi pedig elindultunk vasárnap hajnalban a tengerre. Mivel tavaly Erdélyben voltunk, az azt megelőző nyarak pedig zsenge koromnál fogva a feledés homályába vesztek, nekem abszolút az újdonság erejével hatott a tenger sós vize, a sátorozás, és úgy en bloc az egész családi kempingezős fíling. Apukámnak napokig nem lehetett letörölni az elégedett vigyort az arcáról, hisz idén végre a vizesblokk közvetlen közelében lévő árnyékolt sátrat kaptunk.Így félresöpörhette előzetes aggodalmait, ami az esti sörözések következményeként kialakuló éjszakai ürítési kényszer problematikája körül forgott. Félálomban kivackolni a sátorból, megküzdeni az éjszakai lényekkel, átevickélni a sátorváros útvesztőin majd visszatalálni akár többször egy éjszaka elég nagy para egy őszülő 44 évesnek. Pont úgy mint egy éppen éjszakai szobatisztaságra átálló három és fél évesnek. Én is megnyugodhattam, mert azért elég ijesztő volt ahogy  indulás előtt rajta kaptam apukámat ahogy a nekem szánt bilit méregeti, űrtartalom saccolás céljából:)
Anya beállt az okostelefonosok sorába amin a családunk ifjú tagjai nagyon jól szórakoznak. Alig várta, hogy vagizzon a gps-ével a hosszú úton. Gondosan letöltötte a térképeket, indulás előtt maximumra töltötte a készülékét és magabiztosan vette fel a mitfahrer szerepét mikor beültünk az autóba.
Én pont az ötvenedik kilométernél ejtettem be a készüléket a két ülés közé úgy hogy az érkezésig nem tudtunk hozzáférni. Mivel a szórakoztatásom is a telefonra lett volna bízva, az akcióm után be kellett vetni két bátyámat ez ügyben. És vazze' , az ötödik alvás nélküli órában még mindig fenn tudták tartani a figyelmem, sőt még akkor is gurgulázva tudtam nevetni a poénjaikon mikor anya már tűkön ülve számolta az utolsó kilométereket.
Az apa vezet anya irányít sztori egyébként bőven megérne egy külön bejegyzést bár lehet hogy ezek a kis párbeszédek minden 20 éves kapcsolatban így működnek:


Apa: Merre?
Anya: Balra.
Apa Jó, akkor jobbra megyek.

Apa: Merre?
Anya: Jobbra - közben balra mutat


A tenger nagyon jó!! A sós levegő elűzte az összes otthonról hozott takony-bacimat, a Réka torokgyulladásos kórságát és még anya egy hete tartó fosós vírusa is lecsitult.
A folyamatos szórakoztatásom és tanulásom is biztosítva volt lelkes családtagjaim által.
Igen, anya még mindig tudja fokozni a félig-meddig felkent naptej foltos következményeiben rejlő lehetőségeket.(az arcán két napig éktelenkedett mutató- és középső ujjának nyoma jelezve hitét a világbékében),
Apa még mindig nehezen hiszi el hogy őt is megégetheti a nap.Miután naphosszat a víz felszínén lebegve búvárkodott a testvéreimmel, és mi jókat derülünk rákvörös hátán simán leoltott minket, hogy ez bronzszín és szép.
 Rajtam kívül mindenki odavan a strandröplabdáért, és felcsillanó szemmel kaptak az alkalmon, mikor négy német tesó kihívta őket egy meccsre. Én a partvonalra ültetve figyeltem a játszmát. Látszólag a faarcú német srácok vették komolyabban de Réka vihogásai, anya "seise"-i, apa és Csongor szemvillanásai mögött én megláttam ahogy elkapta őket a hevület. Mikor túlsúlyos anyám már sípolva vette a levegőt el is kezdtem pityeregni hogy legyen alibijük a csúcson abbahagyni a játszmát.
Az egész hétre kitartó kiapadhatatlan poénforráshoz viszont idén Soma bátyám szolgáltatott alapot. Első nap alighogy kipakoltunk lerohantunk a vízhez és "irány a kincskeresés!" felkiáltással belevetette magát a parti kövek közé.Fél óra múlva büszkén hozta szerzeményeit amiből anya mindjárt kiszelektált egy leszopogatott barackmagot és valami építési törmeléket. A csúcs azonban az volt mikor másnap anya kezébe vette a különösen nagy becsben tartott kincset, ami Soma szerint sok kis kavicsból áll ami valami különleges módon összeállt eggyé.Miután a különleges módról kiderült hogy egy kiköpött rágó nem volt megállás. Soma nem úszta meg akármerre jártunk mindig akadt egy-két rágó, út menti szemét, üvegszilánk amire a családtagok felváltva hívták fel a kincsvadászunk figyelmét.
Nem csak nekem szolgált tanulsággal ez a hét. Anya és Réka minden étkezés után vonultak a vizesblokkhoz mosogatni. Mikor a harmadik nap telt el úgy hogy edény tisztogatás közben szinte csak apukákkal találkoztak már egész hülyén érezték magukat. Aztán mikor egy este kamaszfiúkat, és olyan apukákat találtak a mosogatóknál akik közben még a kis totyogóikat is szórakoztatták Réka megjegyezte: "anya te valamit nagyon elcsesztél"

Repülök

Harc

Vírusos, evezős

Az én nővérem nagyon jó fej,  mert bármerre jár nélkülünk a világban mindig gondol ránk, és hoz valami ajándékot a testvéreinek. Londonból csokit, a hétvégi osztálykirándulásáról pedig egy jó masszív fosós-hányóst hozott.
Anyában hamar meg is fogalmazódott a legújabb bölcselet, miszerint a hosszú baba és gyerek nevelős évek alatt az ember előbb-utóbb képes immunissá válni a kakás pelus szagára, a napi sokadik hisztire, a testvérharcokra és hozzá lehet szokni a kialvatlansághoz, a  mindig változó rigolyákhoz, a szétkent takony és kaja foltokhoz , a bútorok mögé szorult zöldre penészedet kiflicsücsökhöz és az állandó parához, de a hányós lavór kiürítése az a megszokhatatlan überszívás kategória marad örökre. Ráadásul ez az a betegség amit szüleink is tízből kilencszer benyalnak tőlünk. Ez szolgálhat talán mentségként anya viselkedésére ahogy enyhén szólva is kirekesztően bánik elsőszülöttjével. Szerintem legalábbis, elég durva hogy Réka mozgástere a padlásszobája és a fenti wc-re korlátozódott, és ha nem muszáj senki rá se néz. A verbális kommunikáció, pedig hála az egymás közt ingyen beszélős csomagnak főleg telefonon zajlik. A tény, hogy nővérem barátnője minden testnedvelhagyós következmény nélkül tölt egész délutánokat vele az ágyán ülve, azért okoz némi lelkiismeret furdalást és némi "milyenanyavagyok" dilemmát jóanyánknak. Az oviban két hete volt csúcsra járatva egy hányós vírus, amit én szerencsésen megúsztam, nem kevés elismerést kiváltva szüleimből, így nem került veszélybe a pünkösdi szigetközi kenutúra. Persze, ha tudom hogy engem megint kihagynak az evezősdiből lehet hogy inkább benyalom. Azért egyáltalán nem panaszkodhatom, mert így kijárt nekem a Sári mama és Ficó papa egész napi osztatlan figyelme, és este én is kint aludhattam a turista szálláson a családdal, igazi emeletes ágyon, igazi hálózsákban.Na jó igazából éjfélig tartott az én "anyanélkülalszomafentiágyon" bátorságom, akkor visszanyafogtam magam anya hálózsákjába, így biztosítva az éjszakai szórakoztatását és elterelve figyelmét a tényről hogy nem tudja emelni a kezeit az egész napi lapátolástól.
Meglátogattuk a Szigetköz leges legjobb halászléjét áruló kiskocsmát is, ahol előadtuk az idegesítően zajos és nyüzsgős nagycsaládos vacsora fílinget. Mivel már ilyen fiatalon is a demokrácia híve vagyok és erősen hiszek abban hogy van beleszólásom a dolgok menetébe, most éppen a "ki szavaz arra hogy...." korszakomat élem. Bátyáimmal rendesen próbára tettük az étterem vendégeinek idegrendszerét a percenként magasba lendülő kezekkel és a 'ki szavaz arra hogy én vagyok a legokosabb' jellegű bekiabálásainkkal. Fél órai ott tartózkodásunk után anya hallani vélte, amint a szomszéd asztalnál elhangzik a "ki szavaz arra hogy húzzanak a p...-ba" mondat............:)

Íme néhány kép a gyönyörű, vadregényes szigetközről. Ugye hogy megéri hajóba ülni?

Májusi zsongás

Ha anyukád és a nagymamád könyvelő és van három intézményesített tesód a május szívás.
Ha az egyik tesó ráadásul ballag, a mamád pedig komoly szemműtétre készül így az amúgy is szoros határidők még előrébb jönnek, az már tripla szívás.
Jogosan érezheted magad durván elhanyagoltnak sőt láthatatlannak a sok munka, tennivaló, évzáró, hangverseny, osztálykirándulás, erdei iskola, zeneiskolai vizsga, beiratkozás, focimeccsek között.

Ha nagyon akarom, azért még kézbe tudom venni az irányítást, de például mikor egy köhögős vírussal álltam elő és volt egy nap mikor nem volt ki vigyázzon rám, anya simán otthon fogta Csongort egy kis köhögéssel, így oldva meg a felügyeletemet. Mivel a vírusfertőzésem pont bele esett a Rékáék nyolcadikos osztályával szervezett ottalvós hétvégébe is, hamar legyártották az elméletet miszerint a bakonyi levegőnél nem kell jobb a hurutomnak. Persze nem mondom hogy nem élveztem, hogy a túrán versengtek a  14 éves lányok azért hogy ki vigyen a hátán, és mindig találtam valakit, aki hajlandó volt velem úgy foglalkozni ahogy szerintem kijár, és amihez anyukámnak mostanában nem sok ideje és türelme van.Elmondhatom, hogy este éjfél körül az utolsók közt hajtottam álomra a fejem.
Azért anya is próbált lelkesedni a velem való együttlétért a szállásunkon lévő játszótéren. Mondtam is neki biztatásul, mikor bepréselte magát a mellettem lévő hintába, hogy tök jó ez a hely, mert nemcsak hogy leér a lába hanem még a segge is befér a hintába. Annyira nem villanyoztam fel vele, pedig akkor még nem is sejtette, hogy kap ennél még durvábbat is aznap. A délutáni foci derbin ugyanis ő volt a kapus, a nap pedig hét ágra sütött. Mikor az egyik kislány harmadszor guggolt be mellé a kapuba és megkérdezte tőle mégis mit csinál, azt a választ kapta hogy hűsöl az árnyékában mert olyan melege van.Ezt még azóta is próbálja feldolgozni.
Azért jó ha az ember körül ilyen sokan vannak, így talán nem eshet meg vele az a csúfság hogy bennfelejtik az oviban. Egész jól hozzászoktam, hogy délutánonként egyre ritkábban ér be értem anya, így vagy a papáé vagy egy éppen mozgósítható tesómé a megtiszteltetés hogy engem begyűjtsön. Én pedig nagyon élvezem mikor a porba fingó ovistársaim tátott szájjal bámulják nagy izmos bátyámat, vagy csodálják nővérem színes gyöngyökkel teleaggatott hajfonatait.
Már egyre többet beszélek az oviban, sőt a héten sztorizgattam is az óvónéninek Albert nyúlról  akiről már lemondtunk. (pontosan így fogalmaztam) Esténként még mindig róla mesél anya, és ha csak fele olyan kalandosan alakult az élete ahogy kitaláltuk, már megérte elszöknie.
Hogy enyhítsek kicsit a májusi program kavalkádból adódó feszített időbeosztásunkon,  nagyvonalúan lemondtam arról, hogy szerepeljek az ovis évzárón, de ahelyett hogy hálásak lennének, mindenki értetlenkedik. Persze nem erőltetik a dolgot, de látom hogy kicsit csalódottak.Azért elmegyünk és én anya öléből megfigyelem hogy is zajlik ez pontosan, és ha tetszik megígérem hogy jövőre, amikor nem én leszek a legkisebb a csoportban, én is  beállok.

Jó kislány korszak

Elolvasva a blog bejelentkező szöveget, viccesnek hat hogy a család elvárja, hogy észrevétlenül, különösebb vizet nem zavarva nőjek fel, aztán eltelik 3 év és tessék. Már szépen hozom is a szintet bele simulok az elvárásokba, és különösebb hisztik és tiltakozások nélkül cseperedek szép nagy okos ovis nagylánnyá.
- Már nem villanyoz fel az árral szemben haladás, sőt minden vágyam hogy beleolvadjak a közegbe.
- A reggeli harcaink a fésülködés körül már csak alig pár percig tartanak és a vége mindig egy vagy két copf az édes kis fejemen.
- Szeretek elmélyedni a dolgokban. Alkotni, nem feltétlenül más kárára inkább a saját örömömre.
- Ha éppen senki nem áll készen a szórakoztatásomra, mindig kéznél van valamelyik képzeletbeli barátom. (Léna,Lili,Csillámpor vagy az a leírhatatlan nevű akit kimondani is csak én tudok)
- Észérvekkel egyre többször meggyőzhető vagyok.

Szóval jó kislány korszakomat élem. Megint.
Mivel legutóbb sem tartott olyan sokáig a szüleim térdelő rajtban várják a végét.
A teljes képhez azért hozzátartozik, hogy ez a paradicsomi állapot természetesen csak akkor áll fenn ha minden körülmény az én elvárásaim szerint alakul.Elvárásaim pedig vannak.
Mert nem mindegy ugyebár hogy milyen pohárból, milyen színű szívószállal kapom az italom.
Mert ha nem érzem teljes körűnek a rám irányuló figyelmet simán tudok hosszú percekig üveghangon sikítani.
Mert az sem mindegy ki törli ki a seggemet és ki meséli az esti mesét, vagy mit hallgatunk az autóban.
Mert az elvárásoknak megfelelően megkérdezem szépen udvariasan, például hogy lehet-e még az ágyban enni egy kis csokit, de a nemet nem fogadom el válasznak és vagy tovább érvelek, vagy simán leszarom, de a végén általában azt csinálom amit akarok.
Szóval pontosítva a dolgot, igazából azt hiszem  családtagjaimnak elég nagy erőfeszítésükbe telhet néha, hogy én eljátszhassam a jó kislányt, de mi másért lennének körülöttem ennyien ha nem ezért?
Viselkedésemmel egyébként, felzárkózva tesóimhoz, már én is kiérdemlem néha a fröcsögő nyállal üvöltöző szülő látványát, amit szerintem a családban legfiatalabbként abszolváltam.

Tavaszolás,húsvét, locsolkodás para

A tavaszi szünet és a húsvét elég színesre, havasra, kirándulósra medvésre és pánikosra sikeredett.
Az elejét a Mátrában töltöttük. Mikor első nap a szállásunkra tartva megálltunk a Kékestetőn, már sejtettem hogy nem mindennapi kirándulás vár rám. Miután viszonylagos napsütésben megejtettük a kötelező fotókat a nemzeti színű kőnél, kettőt pislantottunk és szó szerint az északi sarkon találtuk magunkat vízszintesen eső sűrű hóesésben. A következő napokban is főleg az igencsak szeszélyes időjárás irányította a programjainkat, de azért így is jutott idő jó kis túrákra, üvegfújásra, apa szülinap ünneplésre,éjszakába nyúló kártyapartira és az erdőben talált, favágások nyomán lepotyogott, csonkokat összegyűjtve és kellő mennyiségű temperát beszerezve, még az esős délutánon is jól szórakoztunk.
Hazafelé meglátogattuk a veresegyházi medveparkot ahol hamar kiderült, hogy nem minden medve szereti a mézet.A negyven állatból pont egy volt hajlandó lenyalni a fakanalamról, de szerintem ő sem kívánta csak látta anyámat milyen szinten frusztrálja, hogy "bezzeg az annapetigergőnek simán ettek a dögök", és megszánt minket. Számomra viszont a legszürreálisabb, leghátborzongatóbb élmény az volt, hogy személyesen találkozhattam a farkassal aki felfalta a piroskát, a nagymamát és a hét kecskegidát.  Ott feküdt a kerítés mellett hatalmas hosszanti vágással és szép szabályos öltésekkel a leborotvált hasán. A találkozás után megilletődve és megszeppenve merengtem percekig végig gondolva vajon milyen körülmények között futok bele legközelebb mondjuk Hófehérkébe, vagy a Hétfejű tudjátok kibe........
A hosszú úton az is kiderült hogy új hóbortom, hogy 'dalban mondom el' nekem nem megy olyan jól mint Zámbó Jimmynek. Már egy ideje csinálom ezt az eléneklem mi történt velem, vagy dalba öntöm amit éppen csinálok dolgot, sőt például inni is dallamba szedve kérek, és látom ahogy a környezetem reakciója az elnéző mosolyból mostanra halántékmasszírozós vicsorrá változott. Mivel értek én a kritikából nem sajnálom az időt és energiát hogy tökéletesítsem a technikát hosszan kitartott üveghangokkal, és a magas C kiéneklésének próbálgatásával, de nem mondhatom hogy a családom elnéző lenne a témában. 
Húsvétra hazaértünk és az események egészen húsvét hétfő reggelig szépen a szokásos forgatókönyv szerint zajlottak sonkával, nyuszival, csokival, nagyszülőkkel, unokatesókkal, tojásdobálással.
Hétfő reggel mikor anya és Réka visítására ébredtem már tudtam hogy ez nem az én ünnepem. Nővérem úszósapkában és vízhatlan kajakos dzsekiben aludt, anyám pedig már elmúlt negyven, mégis akkora zajt csaptak mintha először locsolnák őket családunk kedves és figyelmes férfi és fiú tagjai.
Ezek után apa csodálkozott a legjobban hogy én még náluk is jobban visítottam, pedig még a közelembe sem jöttek. Így történt hogy én a délelőtt nagy részét párnákkal körbebarikádozva egy pokróc alatt,  hüppögve töltöttem, és anyukámnak minden hozzánk érkező locsolónak el kellett magyarázni újdonsült hagyományromboló viszonyomat a locsolással. Az í-re a pont azonban az volt hogy elvesztettük Albertet a két napja nálunk vendégeskedő nyulat. Éjjel elszökött és hiába töltöttünk órákat a kereséssel, hiába írt anya pironkodó felhívást a közösségi oldalon, már eltelt három nap anélkül hogy bármit tudnánk róla. Eléggé lelombozott mindenkit a nyúlnevelős kudarc. Amellett hogy anya a felelős állattartásról elmélkedik és ostorozza magát napok óta, már mindenféle lehetséges eseményt végigvettünk amin Albert nyúl áteshetett a kalandozásai során. Hát nem mondhatom hogy jó ötlet volt......

Április a Kékestetőn

az esőnap termései

a fantasztikus Ilona vízesés

Ovis hétköznapok gladiátor módra

A rekordnak számító 3 hét betegség nélkül egyenes következménye, hogy bizony elkapott a gépszíj. Beállok a sorba, beleolvadok a tömegbe, szóval jó úton haladok az átlagos óvodás lét felé.
Októberi  ovikezdésem óta a múlt héten történt először, hogy megfeledkeztem a reggeli műsorról a csoportszoba ajtajában és vidáman szaladtam játszani. Ebből azért még nem csinálok rendszert, nehogy azt gondolják az illetékesek hogy hátradőlhetnek.

Az ovis lét egyébként teljesen új élményekkel, meglepetésekkel és frusztrációkkal szolgál. Ha egy felnőtt veszi a fáradságot és megpróbálja beleképzelni magát egy hároméves helyébe talán át tudja érezni miért is érzem úgy magam mint a gladiátor akit akarata ellenére a vadállatok elé vetnek. Három év a meleg fészekben, ha még oly zajos is mint a miénk, a három évig folyamatos rám irányuló óvó figyelem, ha még olyan osztott fajta is mint a miénk, a tökéletes szabadság és biztonság illúzióját adta. Ezzel szemben most kiscsoportosként, egy kívülállónak jelentéktelennek tűnő harcaimat, problémáimat és frusztrációimat nekem kell megvívni, megoldani és feloldani teljesen egyedül.
Ugye így már érthetőbb, hogy mekkora probléma nekem hogy rajtam kívül mindenki le tudja húzni az ovis wc-t? Ugye hogy ez lehet annyira ciki, hogy inkább bepisilek, de nem megyek wc-re?
Ugye, az is elnézhető, hogy inkább vagyok órákon át vizes pólóban, mind hogy bevalljam, s viseljem a következményeit annak hogy kiborítottam a vizet evéskor?
 Az óvónénik hiába nagyon kedvesek mégiscsak ketten vannak huszonhetünkre. A vegyes csoportos gyakorlat, pedig csak hatványozza a frusztrációs lehetőséget. Ugye el lehet képzelni, milyen félelmetes két felpörgött hatéves nagyfiú mondjuk egy vad autózás közben? És hiába van két bátyám és egy nővérem, az oviban nem én vagyok a világ közepe, csak a legkisebb csoporttag, aki beszélni sem nagyon tud.
Szóval, most már tudom hogy ez az élet, és hogy fel kell nőnöm a feladathoz, úgyhogy abba is hagyom az önsajnálatot és mesélek pozitívumokat is.Mert szerencsére bőven akad az is.
 Mi másnak nevezném azt, hogy alakulóban van egy igazi öri-bari kapcsolat egy kislánnyal, hogy hetente kell üríteni a rajzos dobozomat olyan termékeny alkotó vagyok, hogy előfordult már az az igazi ovis élmény hogy a délutáni alvásidőt a mellettem fekvő kisfiúval való sugdolózással töltöttem.(igen, hűha!)
Igen, lassan de nekem is leesett, hogy saját jól felfogott érdekem, hogy próbáljam élvezni az intézményesített hétköznapokat hisz a következő több mint három évben időm legnagyobb részét az óvodában töltöm.
Azért a napom fénypontja még mindig a délután fél négy mikor kezemet szorosan anya nyakára kulcsolva sóhajtom a fülébe :"úgy hiányoztál nekem anyukám".

Dramatizálok

Már régóta az egyik kedvenc elfoglaltságom eljátszani az élményeimet. A "játszunk óvodásat!" felszólításomra már a szüleimtől a testvéreimen keresztül a nagyszülőkig mindenki sikítva menekül.Ami azt illeti tényleg elég rendesen csúcsra járattam a dolgot az utóbbi időben, úgyhogy most új elemekkel gazdagítva a játékot az aktuális kedvenc meséimet dramatizáljuk. Mostanság fedeztem fel a kötelező klasszikusokat, így az a megtiszteltetés éri családtagjaimat, hogy minden este belebújhatnak Hófehérke, a hét törpe, Piroska, nagymama vagy épp a farkas bőrébe.
Mivel a színészet mellett a dramaturgia és a rendezés is a kisujjamban van szabad kezet kapok a kivitelezésben. Minden este másra osztom a gonosz szerepét, hogy ne fásuljanak bele a karakterbe, az előadásmódban maximalizmust várok el, és bátran eresztem ki a hangom ha nem megfelelően valósítják meg az elképzeléseimet, és a munka oroszlánrészét magamra vállalva, én játszom a legtöbb szerepet egy-egy jelenetben. A beszédemet illetően most azt találtam ki, hogy tökéletesítem itthon amíg úgy nem ítélem hogy a külvilág is megérett a velem való kommunikáció ezen formájára. Ez annyit tesz,  hogy az óvodában még mindig többnyire hallgatok és idegenek nekem szegezett kérdéseire is csak akkor válaszolok, ha eldöntendő kérdés, mert azt lehet fejrázással letudni. Oké arra hogy hány éves vagyok még reagálok egy kézzel mutatott hármassal, de ez a maximum. Itthon persze nincs megállás igazi cserfes lány vagyok. Sőt szépen elmondom a mondókákat és angol szavakat amiket az oviban a beszédesebb társaim tanulnak.Szoktam énekelni is de azt mondjuk anya nem bánja hogy csak magunk között. Nemrég rendet csinált a régi cd-k között és az újból felfedezett kedvenceivel abszolút kimeríti a kiskorú veszélyeztetését.Nem gondoltam volna, hogy visszasírom, sőt követelem a Sárga Zsigulit a Vad Fruttiktól, egy hosszabb autóút után mikor például az Ef Zámbó-féle "Miért lobog a pöttyös befőtt ha nem is fúj a szél ?" című gyöngyszemet kell hallgatnunk.
Van egy másik újból felfedezett zenéje amire viszont rácuppantunk Somával. A Jazz+Az nevű formáció "Mit tehet a sejt aki mit se sejt?" című klasszikusát már kívülről fújjuk. Soma a rap-es részeket én pedig a refrént cincogom bele a világba teli szájjal.

Kis család kis gond, nagy család nagy gond?

A minap nálunk járt egy érettségire készülő lány, hogy anyagot gyűjtsön rólunk. Az érettségi tárgyának választott egyik tantárgyához ugyanis tanulmányt kell írnia, és ő a nagycsaládot választotta témául.Mi gyerekek kivételesen egész elfogadható zajszinten működtünk, mert éppen az új gofrisütőnket teszteltük, így teli szájjal szépen körbeülve az asztalt még mintacsaládnak is beillettünk egy külső szemlélőnek.
 A kérdések között szerepelt a címben elhangzott is és anya lányos zavarában, vagy azért mert Orsi mellett mi is mind a négyen nagyokat pislogtunk rá, várva hogy megmondja a tutit, csak makogott. Miután Orsi elment, tovább gondolta a dolgot és rájött hogy nincs tuti válasz. Mert igenis kirázza a hideg a gondolattól, hogy ezt a pályaválasztási mizériát amit most Rékával csinálnak, még háromszor végig kell járni. Lelkiismeret furdalása van attól, hogy már most tudja, hogy erősen össze kell szedni magát ahhoz hogy majd az én szülinapi gyerekzsúrjaimhoz is elfogadható lelkesedést tudjon produkálni.S természetesen ott az állandó félelem, hogy meg tudják-e adni a mindegyikőnknek azt a figyelmet, és kizárólagos törődést ami szerintük kijár minden gyereknek külön-külön.
A nagy számok törvénye szerint persze több a megoldandó probléma és a logisztikai gubanc a mindennapokban, viszont pont ezek miatt lesznek egyre kreatívabbak és rutinosabbak szüleink.Mivel mi négyen nem egyszerre szakadtunk a nyakukba, volt idejük belejönni és mostanra bebizonyítani hogy az "rutin meg az évek" szlogen nem csak üres frázis.

És a másik oldal. A sok-sok közös élmény, amit egy gyerek csak a nagycsaládban kaphat. A közös játékok, harcok, és csak úgy a nagycsaládos, zajos, inger-gazdag mindennapok annyi pluszt adnak nekünk, hogy kevésbé kell aggódniuk az ügyben, hogy majd hogy állunk meg a saját lábunkon ha eljön az ideje. Mi már gyerekkorunkban észrevétlenül sajátítjuk el a küzdeni tudás, akaratérvényesítés és az önállóság képességét.
És biztosan fel leszünk vértezve olyan adottságokkal is mint az alkalmazkodás és az elfogadás.

A nagycsaládos létünk pozitívumait szaporítandó beszámolok a múlt heti farsangi mulatságunkról.
Két hete benyaltam egy nagyon csúnya lázas vírust ami egy komoly középfülgyulladásban teljesedett ki. A két hét betegszabim közepén zajlott az oviban a farsang amit hetek óta lázas (akkor még csak átvitt értelemben) izgalommal vártam.Mikor világossá vált hogy életem első intézményesített farsangját ki kell hagynom és a tavasz-tündér jelmezem nem ölthetem magamra nagyon nekikeseredtem. Mivel nekikeseredésben jó vagyok, hamar meglágyítottam annyira anya szívét, hogy beígért nekem egy saját külön bejáratú házi farsangot. Mivel az első láztalan napom pont egy vasárnapra esett, össze is hozták nekem délutánra a bulit.
Le a kalappal családtagjaim előtt, akik igazán kitettek magukért jelmez-ügyben, sorverseny-ügyben, lufi dekoráció-ügyben, és le a kalappal Rozi mama és Jani papa előtt akik Jancsi és Juliska jelmezükkel, rengeteg süteménnyel és táncos kedvükkel emelték a kis házi farsangunk fényét.

A megfáradt tavasz tündér

Januári nyavalygós

Az én nyárimádó szüleim olyan sikeres aknamunkát végeztek a téllel szemben, hogy január végére a családtagjaim körében teljesen elfogadott viselkedési norma, hogy szürke arccal lelombozva fennhangon utáljuk az időt és várjuk a tavaszt. Nálunk az a trend, hogy csak túléljük a telet.Mi nem járunk síelni, mert a szabikat jó időre kell tartogatni.A tél kedvenc pillanatai számukra a kályha mellé kucorgás vagy a hosszú társasozós, kártyázós esték, megspékelve némi nyárról merengő nosztalgiázással.
 Az idén anya különösen korán kezdte utálni a depressziósok hónapját. Legalábbis szerintem, elég aggasztó hogy minden reggel nyugtázza az irodai asztali naptárján hogy hány perccel lesz hosszabb a napos órák száma, vagy hogy mostanra elérte azt, hogy nem telik el úgy nap hogy én meg ne kérdezzem hogy "mikor jön már a húsvéti nyuszi?" . A hosszú sóhajjal kísért "majd ha vége lesz ennek a rohadt hülye télnek" válaszon pedig együtt kesergünk hosszú percekig.
Pedig izgalomban nem volt hiány így az év elején. Réka most írta a gimnáziumi felvételijét és erősen izgultunk érte. Én annyira mondjuk nem, mert biztos voltam benne, hogy simán hozza a formáját és megugorja amit kell. Természetesen nekem lett igazam, úgyhogy most már talán hátradőlhet mindenki és talán anyukám időközben kicsit meggajdult vérnyomása is helyreáll.Elég rosszul viselte ugyanis, hogy a mell/derék 90 per 60-jának elhagyása után most a híresen alacsony 90/60-as vérnyomása is egyik napról a másikra elszállt. Mostanra visszaállt a dolog, de ez a kis ijedelem elég nyomós érv a túlsúly leküzdése mellett, ami könnyen jelenthet egy újabb fogyókúrát és akkor jaj nekünk. Mert ugye azt nem kell már ragoznom hogy milyen mikor anya fogyókúrázik.

Az oviban szép lassan haladok a társalgással. Meg kell küzdeniük a megtiszteltetésért, hogy szóba állok velük. Először a heti két napot velünk lévő ped.asszisztenssel kezdtem a szóváltást, majd a gyerekekkel, de szigorúan csak ebéd közben, mert akkor nem annyira szabad, én meg ugye szeretem feszegetni a határokat.
A múlt héten pedig nyitottam az óvónénik felé is had örüljenek.Reggelente a rend kedvéért még eljátszom anyának a nem akarok oviba menni műsort, majd a csoport szoba ajtajában kiharcolom a teljes figyelmet és csak akkor vagyok lemondani anyáról ha az óvónéni személyesen kísér be és foglalkozik a lelkemmel, mert ami jár az jár.  Amúgy pedig már tök okos és figyelmes vagyok és tudok teljesen felnőttesen társalogni.Mikor anya délután jön értem és elindulunk kifelé mindig megkérdezem tőle, hogy "Milyen napod volt? Jó volt a dolgozóba? Megetted az ebédet? Jól elvoltál a barátoddal?" A betűket még mindig kedvemre cserélgetem, de már olyan szinten nyomom hogy az összetett szavaknál is kavarok. Így láthattam mókus bálmony(lábnyom)-ot a hóban és kerestem pülpecset(fülcseppet) a hűtőben.
Ma leugrottunk a Balaton partra hattyút etetni, de mivel a jeges szél miatt nem nagyon volt rajtunk kívül senki, a sirályok teljesen kiéhezve vetették magukat ránk. Komolyan! Pár perc alatt a hírhedt Hitchcock filmben találtuk magunkat. Réka csinált pár fotót a szürreális élményünkről.Utána cukrászda volt a program amitől Soma madárszaros overálja sem tántoríthatott el minket, hiszen a már említett tél-túlélés kihagyhatatlan eszköze az édes élmény. S mi sem példázza jobban a csúcsra járatott nyár-nosztalgiánkat, mint hogy simán belementek szüleink abba hogy abszolváljuk az idei első fagyi evést.
A sirály-kaland:

Beszélni jó

Akkor ezennel rögzíteném, ami most már teljes bizonyossággal kijelenthető:teljes jogú tagja vagyok a verbális információ áramlásnak.
Tudok beszélni.
Meg csevegni, feleselni, mesélni, verselni, poénkodni, észt osztani, pletykálni, vitatkozni, szövegelni,kinyilatkoztatni. Mindezt motyogva, kiabálva, suttogva, vehemensen, visszafogottan és teljesen normális hangon is elő bírom adni, az épp aktuális hangulatomtól függően. Mivel elég sokáig visszafogtam magam, most ezerrel próbálom bepótolni a lemaradást, hisz igazából én is csak most jöttem rá hogy beszélni jó.
Az állandóan fecsegő idegesítő gyerek szerepet Soma már kisajátította, így most a család idegein teszteljük a mondást hogy vajon két dudás hogy fér meg egy csárdában.
Határozottan úgy érzem, hogy kezdek a családtagjaim agyára menni, hisz nemcsak hogy elvárom a kellő lelkesedést ha megszólalok, kikövetelem a szemkontaktust és az esetek nagy részében csak akkor nyugszom meg ha elismétlik amit mondtam(oké Lottinál ettől eltekintek).
Kicsit bánom is hogy idáig húztam a dolgot, mert megfosztottam a világot a beszámolóimtól, ami szólhat az épp aktuális véget nem érő álmom részletes leírásáról, vagy egy frissen kitalált viccemről(ezt egyébként rém édesen nyomom: "Anya, figyelj ez vicces lesz" felkiáltással indítok és már adom is elő a 'stand up'-ot), vagy elméleteimről a világ folyását illetően.
A helyes kiejtéssel azért még vannak gondjaim, de a berögzült dolgaimtól nehezen válok meg így szép lassan elértem, hogy a logopédus legnagyobb tiltása ellenére a családom kezd az én Csenge-nyelvből megmaradt csökevényeimmel beszélni. Az "f" hangot például nem használom. Következetesen 'p'-t mondok helyette, ami mint kiderült csak azt bizonyítja, hogy én igazi ősmagyar vagyok, mert ez a két hangunk állítólag még a régi finnugor időkben vált ketté.
A hárombetűs egyszótagos szavak megfordítása viszont abszolút saját kreáció, és olyan menő, hogy nálunk most teljesen normális hogy pész napunk van, és ha kosáig visítok megpakom amit akarok. Ha a tesóim hintáztatnak akkor pedig természetesen pizs-puzs kenderpuzs van.