Tizenegy és annyi

  Nem is kerek, nem is páros mégis különleges volt ez a tizenegyedik Soma szülinap.
Mikor anyáék elkezdtek anno a nagy tesóimnak szülinapi bulikat szervezni, hatalmas lelkesedéssel vágtak bele. Aztán, úgy sejtem, talán Csongor első bulija után fogalmazódott meg bennük a gondolat, hogy bőven elég, ha gyerekenként négy darab bulit vállalnak, kisiskolás korunkban.Csongi talán második bulija után vezették be a létszámstopot, miután bebizonyosodott hogy 18 gyerek szórakoztatása három órán keresztül rohadt kemény meló.
Az is Csongi első bulija után kezdett körvonalazódni, hogy egy fiú buli egészen más, mint a lányos parti.
  Réka bulijain is voltak fiúk, így megvolt a gépfegyvert ritmusra ropogtató, az ülőgarnitúrán telitalppal ugráló, csatakosra izzadt srác boldog szülinapooooot! köszöntése élmény, meg úgy általában a magasabb zajszint is megszokott volt, ami a fiúvendégekkel jár, de az igazi megpróbáltatások bátyáim bulikorszakának beköszöntésével érkeztek.

Hogy eltörpülnek, a lánybulik ki, ki mellé ül az asztalnál, kinek kenődött el jobban az arcfestéke problémái, egy fiú buli katasztrófahelyzeteinek fényében.
És anya szerint hamar átértékelődik a lányok kézműveskedése közben kiborult ragasztó tragédiája, miközben egy buli után sebtiben végtagokat leltároz mielőtt a szülök megérkeznek a fiúkért.
Én már azt is tudom, hogy nem véletlen az sem, hogy az egyik legfontosabb szempont a buli napjának kiválasztásában az időjárás. Volt már olyan hogy egyáltalán nem lehetett a srácokat kiengedni az udvarra és viszonylag rövid időn belül elérték, hogy apa megmutassa oroszlánüvöltését, és hogy anya kétségbeesve szuggerálja az órát hátha gyorsabban telnek a percek. Volt olyan is hogy szüleim a borospohár után nyúltak a megfelelő lazaság eléréséhez, és olyan is hogy apa egyszerűen lelépett.
Hogy ne csak a sötét oldalt mutassam be és hogy kilyukadjak végre oda, hogy miért is telt majdhogynem könnyes nosztalgiában ez az utolsó fiú buli, azért leírnám a pozitívumokat.
A feladatok.
A fiúknak tök jó játékokat lehet szervezni. Benne vannak mindenben. Teljes erőbedobással nyomják, főleg ha meghallják a verseny és a jutalom szavakat. Anya minden évben próbált újítani, de például Tojás Bercinek úrhajót építeni minden évben kötelező elem.
Tematika.
Miután Réka és Zsófi is beszálltak öregedő szüleink mellé a lebonyolításba magasabbra szintre emelték s dolgot és így Somának volt két tematikus bulija is ami tök jól sült el.
Kaja.
A házi készítésű hamburger, hot-dog és a gofri mindent visz. A torta tök mindegy hogy milyen mert úgysem fogy belőle pár szeletnél több.
Fix elem még a szivacslövedékes fegyver, az ereszd el a hajam valami pörgős zenére, és az általános fejetlenség blokk. Ez utóbbi, hosszú évek tapasztalata: Mindegy, de tényleg mindegy hogy mennyire tervezed meg előre és töltöd ki az időt, mindig van egy mélypont, mikor fel-alá üvöltözve párna-csatázva, őrülnek meg teljesen.
Most Soma utolsó buliján ,szüleim Réka és Zsófi beleadtak mindent hogy jól sikerüljön.Mikor az utolsó csatakos srácot is elvitték, a romok fölött az asztal körül lamentálva arra jutottak, hogy tulajdonképpen nagyon lehet szeretni ezeket a srácokat meg ezeket a vad bulis estéket.
Ezen felbuzdulva elhatároztam hát, hogy jövőre mikor az én első bulim esedékes nem maradhatok szégyenben és megalapozom az igazi vad csajos szülinapi partikat.
 

Által-ér

Az Által-ér egy vízfolyás, ami a Vértes hegyeiből gyűjti össze a csapadékot és a tatai Öreg- tavon keresztül folyik a Dunába. Ez a szabályozásnak köszönhetően az év 364 napján elég békésen, szinte észrevétlenül történik. Van azonban 22 éve egy nap, minden év októberének első szombatja, mikor ez a kedves kisváros egy kicsit megbolydul. A vízszabályozás részeként, ekkor leengednek egy nagyobb víztömeget a tóból, felduzzasztva az amúgy csak csordogáló Által- ért és egy ilyen, sebes sodrású, jól hajózható folyónak valamirevaló víziember nem tud ellenállni.  A rendezvény a 22 év alatt a legnépesebb evezős dzsemborivá nőtte ki magát. Idén végre úgy alakult, hogy Csongor kivételével az egész család részt tud venni rajta. Családilag már van egy kis szigetközi kenus és balatoni kajakos tapasztalatunk.Idén a család váltakozó létszámmal, de letudott már többek között egy hévízi evezést és egy Rába túrát is. A vizes szezon abszolút méltó lezárásaként adta hát magát a lehetőség, hogy kipróbáljuk a tatai túrát.
 Egy, nem annyira jó élményként megmaradt, nyári tengeri kajaktúra miatt, most nem én vártam a legizgatottabban a mókát, és anya is szokás szerint kicsit túlparázta a " mi lesz ha borulunk ebben a rossz időben! " dolgot. Apa, Réka és Soma azonban hozták az elvárható lelkesedést.
Most hogy túl vagyunk rajta már azt mondom, hogy fantasztikus élményekkel gazdagodtunk ezen az őrült futamon.
Látni ahogy egy város, plusz a több ezer turista egy emberként röhög. 
A "Tegyünk a vízre mindent, ami lehet hogy úszik és üljünk bele úgy, hogy fogunk a kezünkbe valamit, amivel lehet hogy tudunk evezni " jegyében épített tákolmányok menetét csodálva bebizonyosodott a nikecell és a pillepalack mindenhatósága. A kreativitás ami sokszor az őrültség határát súrolta, nem ismert határokat. Mi egy mezei kenuval indultunk. Én apával és anyával, Rékához és Somához pedig beült Áron, aki a túra végére tiszteletbeli családtagunk lett. Az evezés, a relatív gyors sodrású folyón, főleg abban merült ki hogy biztonságosan kerüljük a lépten-nyomon keresztbe fordult  lélekvesztőket, és az utolsó másfél kilométeren gyakori zúgókat megússzuk borulás nélkül. Anya végül jobbnak látta ha behúzza a lapátját és inkább csak szóban irányítja apát aki derekasan kormányzott hátul. Én eveztem középen ha kellett, ha nem és a mezőny egyik legfiatalabb résztvevőjeként abszolút része voltam a csapatmunkának. A neccesebb részeken hál istennek annyi katasztrófaturista állt csőre töltött fényképezőgépekkel a parton, hogy anya jobbnak látta ha szokásos sikoltozásával ellentétben csak némán retteg. A legkritikusabb pillanat az volt, mikor egy előttünk felborult kenu keresztbe beékelődött, minket pedig befordított a sodrás. Na akkor bennem is megfagyott a vér. Iciri-picirin múlott hogy mi nem gyarapítottuk a borulók számát. Azért a becsapó hullámok miatt nem úsztuk meg szárazon, de végig csináltuk.
 A legutolsó nagy zúgó előtt, mi kikötöttünk, de Réka Soma és Áron bevállalták és mintaszerűen meg is csinálták. Az utolsó órát aztán a fűben szárítkozva azzal töltöttük, hogy végignéztük a sporttársak nem mindig tökéletes célba érését. A napot tatai városnézéssel és finom halászlével zártuk. A legnagyobb kérdés aztán másnap reggel az lett, mégis mitől van anyának izomláza a vállában?

Hatodik

Az milyen már hogy a hatodik szülinapra szuri jár?
Hetek óta számolom a  napokat, tervezgetem hogy hogy is fog telni az én hatodik szülinapom ébredéstől lefekvésig, erre kiderül hogy ébredés után egy órával már egy tűvel akarnak böködni, azon a napon amiből nekem még csak a hatodik van???  Anya eléggé jól át tudja érezni a bánatomat, főleg azért mert én meg elég jól tudok érvelni a szomorú bociszemek + könnyes szempilla rebegtetés kombóval, így sikerült nekem kialkudnia két nap haladékot. Az én nagy napom így igazán jól telt, pedig a hivatalos bulim csak hétvégén lesz, rokonokkal, eszem-iszommal és ajándékokkal körítve.
Kicsit sajnálom az ünnepnapon született tesóimat, mert a szülinapodat az oviban tölteni, igazán különleges élmény. Egész nap engem ünnepeltek, a homokozóban még tortát is sütöttek nekem, hátha nem elég amit anya rendelt. Minden gyerektől kaptam egy jó kívánságot, az óvónéniktől pedig egy ujjbábot és csokit és a délutáni meséhez is én vittem az aktuális kedvenc Heidi-t.
 Délután anya és apa is szülőin ült, úgyhogy én mentem a Somáért vívóedzésre helyijárattal, amit már régen ki akartam próbálni ( na jó a Rozi mamát is vittem magammal mert ő is nagyon szeret buszozni). Mamáéknál aztán csaptunk egy szülinapi nudli lakomát, este pedig hozzám illő szerénységgel sepertem be a jókívánságokat és az tesóim által készített ajándékokat, sőt még egy szülinapi társasozást is sikerült bepréselni a napba apával, anyával és a Somával, Annyira azért nem volt emelkedett a hangulat, hogy Soma megengedje hogy én legyek a zöld színnel, amit én egy  röpke öt perces "én akaroooook lenni a zölddel!!!" hisztivel kommentáltam. (kevés sikerrel).
A partit sem én nyertem, de ezt már igyekeztem egy okos, higgadt nagycsoportos módján kezelni, elvégre hatéves vagyok.........

A Premier

Valamikor július elején egy hosszúra nyúlt lángosozós estén kezdtük a FILM-et (igen, így csupa nagybetűvel). 
Vendéglátóink három fiúgyermekéből ketten, tőlünk pedig Soma és én voltunk a szerzők. Az elkövetkező hetekben aztán szerencsére elég sokszor találkoztunk ahhoz, hogy kikerekedjen egy hat részes filmsorozat. Legtöbbször a strandon forgattuk. Amíg mi négyen a gondosan megírt jeleneteket rögzítettük, szüleink és nagyobb tesóink órákig háborítatlanul hódolhattak röplabda szenvedélyüknek. Ha nem a strandon jöttünk össze, hanem valamelyikünk kertjében, akkor is lelkiismeretfurdalás nélkül élvezhették a zavartalan, sztorizgatós, falatozós, felnőtt estéiket mert nem sok vizet zavartunk.Szóval, mindenki jól járt.
Általában egy telefon, és egy arra letöltött, valamiféle filmkészítő applikációra volt csak szükségünk. A többi hozzávalót a kiapadhatatlan kreativitásunk, a fantasztikus színészi eszköztárunk, a Star Wars inspirációk és Milu mindent átfogó produceri-rendezői képességei jelentették. Mikor anya augusztus közepe felé felvetette, hogy nyár végén rendezzünk egy nagy közös vetítést, először azt gondoltam, hogy csak egy újabb alkalmat keres némi eszem-iszomra. Aztán, mikor minden ismerőstől azt kérdezgette, nem tud-e neki projektort szerezni egy estére, be kellett látnom hogy izgalmunk már a szülőkre is átragadt. Az utómunkálatok, mint például a hang utólagos felvétele és a vágások, és Milu pár napnyi telefontól való eltiltása miatt, kicsit csúsztunk de szeptember 8. -ra végül összeállt a mű, és igaz, hogy projektor helyett csak TV-n, de megtarthattuk a premier vetítést.
A helyszín a mi nappalink volt. Soma először kicsit csalódott volt hogy a szülők nem tudtak vörös szőnyeget prezentálni, de annál nagyobb volt az öröm, mikor átadták nekünk az Oscar szobrocskákat. Nem vitás, hogy megérdemeltük a díjat, de a legfőbb jutalom a három nagy tesó és a négy szülő lelkesedése, és a vetítés alatti gurgulázva kacagása volt.
Tanulság?
Nekem, mint legkisebbnek, már eddig is bőven gyűlt a tarsolyomban okulandó precedens a nagyok kárán. Ezen az estén azt tanultam meg, hogy nagyon rossz ötlet kiskamaszként a telefonom memóriakártyájának teljes tartalmát, színes szélesvásznon szüleim elé prezentálni, mert nincs az a jó vacsora, vidám társaság, elegendő italmennyiség, és művészi értékű film, ami elhomályosítana egy véletlenül lejátszott, tíz másodperces "fogalmam sincs hogy került a telefonomra" videó következményeként kirobbant felháborodást.............

Visszaszámlálás

Abszolút belátható időn belülre került a szeptember. Hat nap. Hatig én is el tudok számolni, hisz annyi éves leszek nem is olyan sokára. Hat nap. Testvéreim egyre súlyosabb sóhajait hallva ez tényleg nem sok.
Csongor mondjuk kimaxolja a nyarat.Az évnyitó napjának reggelén szállnak le a Splitből érkező vonatról Rozi mamával, Jani papával és Domival az unokatesónkkal. Mama és papa minden unokájának utazós élményt tervez ajándékba adni a nyolcadikos ballagására, de én erősen izgulok hogy nagyobb bátyáim és unokabátyám után marad-e még a lelkesedésükből annyi, hogy engem is megutaztassanak.
Utazásban egyébként nem volt hiány a nyáron. Megvolt a nyárindító Rovinj-i kemping, Szegedi látogatás az uncsitesóéknál megspékelve egy Réka részvételével zajló sárkányhajó EB-vel, ahol kiérdemeltük a legjobb szurkolótábor címet. Volt egy kisebb biciklitúra is mikor kerékpárral mentünk el a szokásos balatonszemesi hétvégére.
Volt két hét ovi is, ami meglepően kellemesen telt, és volt sok Balaton, fagyi, kerékpár, kertmozi, nagyszülőzés, unokatesózás.......
Végül a bárányhimlőnek tűnő, utólag övsömörnek címkézett nyavalyám sem tudta elrontani az erdélyi túrát amiről anya írt a blogján naplót.
 Holnap visszaköltözünk a Balaton partról. Elkezdődik a lázas készülődés, és pontosan hat nap múlva megkezdjük intézményesített hétköznapjainkat.....
Én utolsó évemet kezdem az oviban, de félek nem tudom hozni mindjárt az elvárható határozott nagycsoportos szerepet, mert két legjobb barátnőm közül az egyik iskolás lett, a másik pedig elköltözött a nyáron. Egy kicsit megint el leszek anyátlanodva. Anyukám pedig ezt a parámat meglovagolva győzött meg egy gyenge pillanatomban arról, hogy rövidebb hajjal, ergo kevesebb gubanccal sokkal gördülékenyebben indíthatom nagycsoportos pályafutásomat. Persze tisztában vagyok vele, hogy gyönyörű pofimhoz minden haj jól áll, de azért egy kicsit megbántam a dolgot.

Bárányhimlő 2.0

Bárányhimlős vagyok.
Megint.
A szinte napra pontosan négy évvel ezelőtti himlőm annyira light-os volt, hogy izgult is rajta anyukám hogy elég lesz a védettséghez, de anno két doktor néni is a "két pötty is pötty" felkiáltással biztosított minket arról hogy nem lesz már dolgunk ezzel a kórsággal. Anya örült hogy nem kell megvívnia az oltassuk/ ne oltassuk dilemmát és szépen le is került a para-listáról a dolog.
Idén, amolyan hagyományőrzésből megint szüleim várva-várt szabijának első napjára időzítettem a pöttyöződést rendesen megakasztva a vasárnapi indulással tervezett erdélyi túránk előkészületeit.
Eléggé el van kenődve mindenki.
Óránként mérik a lázam,  leltározzák a pöttyeim, csóválják a fejüket.
Arról, hogy nélkülem elinduljanak nyomós érveim, úgymint könnyes bociszemek, teli tüdőből tolt hangos önsajnálat, és az elvitathatatlan "nem családi a kirándulás ha nincs ott minden családtag" adu, felsorakoztatása után rövid úton letettek.

És a sok rosszban mégis a délelőtti veszprémi gyerekügyelet vitte el az abszolút mélypont címet, köszönhetően a dr Magyar Irén nevű  doktorbőrbe bújt boszorkánynak.
Igazából köszönettel tartozom neki mert ezentúl sokkal jobban fogom értékelni a kedves szavakat, az emberi bánásmódot, a normális hozzáállást és a kulturált kommunikációt amiben az eddigi orvosos élményeim során részem volt.
Szóval, köszönöm dr Magyar Irén a "hátam közepére nem kívánom a szombati ügyeletre betévedt hülye gyerekeket a hülye szüleikkel együtt" alaphangulatot, a magaslóról kiosztást, a rám rivallást mikor megfogtam a váratlanul a torkomig dugott pálcikát tartó kezedet, az arrogáns kommunikációt és hogy anyával mindketten pityeregve hagyhattuk el a kórház épületét.

Pál utcai fiúk

Mikor anya szeptemberben meglátta a színházbérletükön,  hogy egyedüli vidéki színházként, nálunk is műsorra tűzik tavasszal a Dés-Geszti-Grecsó féle Pál utcai fiúk musical-t, felfokozott izgalommal várta az évad végét. A Dés-Geszti márkanév mellé becsatlakozott kedvenc hazai kortárs írója, plusz az elnyűhetetlen Molnár Ferenc regény elég ütős alapnak ígérkezett.
Annyira jól működött a dolog, hogy nálunk ez a tavasz abszolút a Pál utcai fiúk égisze alatt telt.Rajtam kívül minden családtagom megnézte a darabot. (Réka kétszer is) A megrendelt CD-re még várunk, de addig a net-ről letöltött dalokkal kelünk, fekszünk, autózunk, esténként táncolunk, dramatizálunk stb.. Apa pár hete elvitte a három tesómat kenutúrára a Rábára és a három nap alatt Réka és Soma végig dalolta az egész művet többször is....Soma nekiállt és kiolvasta a könyvet is, pedig csak jövőre lesz kötelezője a suliban. Pünkösdkor aztán, a család nagy örömére, a tévében elcsípték a filmet is, és a felelős szülői magatartást sokadszorra félretolva hagyták, hogy én is velük tévézzek, nem okulva a tizenegy évvel ezelőtti bakijukból.  Akkor, az öt éves nővéremnek vetítette le apa diafilmen a művet. Réka azóta is emlegeti az akkori lázálom-szerű éjszakáit, mikor verejtékben úszva kiabálta "jönnek a vörös ingesek!
Most engem is  teljesen magával ragadott a történet, és tátott szájjal bámultam, mert én eddig csak a darab zenéit ismertem,de nem voltam képben a sztorival. Aztán este, mikor két és fél óra vergődés után még mindig Nemecseket sirattam az ágyban, és anya már kellőképp szaranyának érezte magát, végül arra jutottam, hogy ha nagy leszek, történetíró leszek.Kitalálok egy folytatást, ami senkinek nem okoz majd álmatlan éjszakákat. Úgy hajnal egy felé aztán el is szenderedtem egy elégedett " Éljen a grund!" sóhajjal.

A nővérem, a feminizmus és én

Van nekem egy NŐVÉREM így csupa nagy betűvel.
Minden átlagos öt éves, egy nagy, okos szép nővérről álmodik aki bevezeti őt az élet csajos oldalára.Igaz, hogy a shopingolás, a szempilla rebegtetés és a csücsörítős szelfizés szentháromsága helyett, én egy kicsit másfajta kiképzésben részesülök, de a tüllszoknya és rózsaszín csillámpor által fémjelzett kislánykorszakomban, igenis fontos tényező a nővérem hatása a gender fejlődésemre.
A gender elmélet beszivárgását a mi kis családunkba, a mi húsvét hétfőnk fémjelzi a leglátványosabban.
Már napokkal előtte megkörnyékezett Réka, hogy a két évvel ezelőtti locsolkodás-parámat meglovagolva meggyőzzön, álljak az ő oldalára és szervezkedjünk a család fiú tagjai ellen, lázadva a hétfő reggeli hideg zuhany ellen.
 Anyát kizártuk, mert nővérem nemes egyszerűséggel árulónak bélyegezte.Szerinte anya gyáva, és valamiféle hagyományőrzés-kényszerből, úgy tesz mintha élvezné a locsolkodást, közben meg biztos hogy utálja, mert nem lehet ép eszű ember aki ebben az egész baromságban önfeledt partner. Vasárnap felvonultam az ágyneműmmel a nővérem ágyába mert úgy terveztük reggel együtt vesszük fel a harcot a fiúkkal. Egy idő után, zsibbadt lábára fennhangon panaszkodva, kitört a szekrényből Csongor bátyám, feladva tervét hogy az éjszakát a ott töltve reggel elsőként intézzen el minket. Miután őt kiebrudaltuk, bezártuk az ajtót és tenyerünket dörzsölgetve vártuk a reggelt. Mi már hatkor fenn voltunk, hogy megtöltsük a palackjainkat pedig a fiúk csak fél kilenc körül kóvályogtak az ajtónk elé. Azt gondolták hogy a szokásos menetrend szerint előbb-utóbb, erőből tolva, bejutnak a szobába és majd jól ellátják a bajunkat. Ehhez képest, mikor apa nekifeszült az ajtónak, nővérem kinyitotta résnyire, én pedig céloztam, és lőttem. Pont a szeme közé. Nem tudom mi volt a nagyobb, apa meglepettsége, vagy nővérem diadal üvöltése, de innen kezdve nem volt megállás. Harc volt a javából. Én iszonyatos bátorságról és elszántságról téve tanúbizonyságot küzdöttem. Még akkor sem hátráltam mikor két bátyám a nővéremet az ágyra szorítva birkóztak, és mikor a segítségére siettem, véletlenül úgy megrúgott hogy ívben repültem a szoba másik felébe. Mindenki locsolt mindenkit. Anya is beszállt, és így valósulhatott meg a mi kis padlásszobánk négy négyzetméteres előterében a már említett gender-elmélet szellemében a társadalmi sztereotípiák totális felrúgása. Mikor már a lépcsőn folyt le a víz, úszott az egész padlástér, és mi zihálva kötöttünk békét, megállapítottuk hogy ez volt a legjobb húsvéti locsolkodás. (A fiúk szerint is).  Büszke voltam a helytállásomra és rengeteg dicséretet, és nővérem elismerését beseperve, emelt emancipált fővel jártam egész nap. Mikor aztán tüll szoknyába, és talpig rózsaszínbe öltözve mentem oviba szerdán, és raktuk össze az ovis locsolkodásra szánt csokikat, halkan odasúgtam anyának: "Én igazából szeretem a locsolkodást." majd magam is megszeppenve attól, hogy ezt bevallottam, tettem hozzá: "De, ezt ne mond el a Rékának!!"
 Persze ez nem jelenti azt, hogy nem tudnám érvényesíteni az akaratomat. Megtanultam biciklizni.Igazi elszántsággal és bátorsággal vetettem bele magamat, és kijelenthetjük, hogy rekord idő alatt, nagyobb esés nélkül elsajátítottam a két keréken kerekezés tudományát. A bicikli, ami most az enyém, minden tesóm tanulóbiciklije volt, és az eredeti gyári sötétkék festése megfelelt korra és nemre való tekintet nélkül, mindegyiküknek. Nekem nem. Nekem nem volt elég csajos. És igen, rövid úton elértem, hogy őszülő halántékú szüleim három estén keresztül szereljenek, csiszoljanak és metál fényű lila festékkel fújjanak, csak azért, mert éppen visszatérek a társadalmi sztereotípiák által rám rótt szerepemhez, amihez terveim szerint egy rózsaszín biciklicsengővel fogom feltenni az i-re a pontot........

Bodobács idomítás

Most hogy újraolvastuk anyával esténként a blogból készült könyvet, kicsit pironkodva szembesülök a régvolt bogár-parámmal. Oké, most is vannak fenntartásaim a hatlábúakkal szemben,de mióta kitavaszodott és egyre több időt töltünk az udvaron az oviban, és otthon is hatalmas bodobács fan lettem. A csajbandával az oviban nagyrészt abból áll a kint töltött időnk, hogy gyűjtjük, sorba rendezzük, kísérgetjük és kényeztetjük a kis piros-feketéket. Van egy, a szívemnek különösen kedves példány, akit Mollinak neveztünk el a barátnőmmel és minden nap felkeressük. Anya nem érti hogy tudjuk megkülönböztetni a többitől, pedig egyszerű. A hasát kell megvizsgálni jó alaposan. Mikor meséltem anyának tisztára felvillanyozódott hogy már itt tartok a fóbia kezelésben, ezért szépen elmagyaráztam neki, hogy én természetesen csak az utasításokat adom ki, a nálam sokkal bátrabbaknak, esetleg egy botocskával segítek, ha igénylik az új hatlábú haverjaim, de hozzájuk azért még nem érek.
Most amúgy is új para van terítéken: az allergia. Már én sem tudom hol gyökeredzik a dolog de rendszeresen képes vagyok hosszú sírásba ölni a félelmemet hogy "de ugye én nem leszek allergiás!?" Anya egyszer vicceskedett azzal, hogy milyen szívás az, ha valaki magára allergiás, aztán hangosan lamentálva ki is fejtette hogy tulajdonképpen tényleg van ilyen mert az autoimmun betegségek pont ilyenek.
Na, valahol itt eredt a para forrás, és az sem segít hogy a Soma igazi nagytestvérként szeret szívatni, és azt mondja,  "Nyugi Csenge te nem magadra, csak az árnyékodra vagy allergiás!"
 És még egy ma reggeli szösszenet, ami bizonyítja hogy idén rendesen megemlékeztünk az oviban a '48-as szabadságharcról :
 Az utóbbi hetekben esténként a Süsü volt terítéken az alvás előtti mesehallgatásnál, s sikerült úgy rácuppannom a Csukás-vonalra hogy most a Pom-pom-meséit kezdtük. A Pom-pom-os könyv hátulján van egy kép Csukás Istvánról és anya mondta hogy ő írta ezeket a meséket majd hozzátette, hogy bár öreg, de még él. Erre én igazi forradalmi felháborodással:  Micsoda !? A Csukás István él, a Petőci Szándor meg bezzeg meghalt!

Mi leszek, ha nagy leszek?

Csongor középiskolai felvételije kapcsán annyi szó esett a házban mostanában a "Mi leszel ha nagy leszel?" témában, hogy Somával mi is beszálltunk a jövőtervezésbe.
Soma, miután végigfuttatta a tűzoltó és a szakács témát úgy döntött hogy nyomozó lesz. Én ezen felbuzdulva előadtam a dilemmámat hogy rendőr vagy nyomozó esetleg nyomozó kutya legyek (eléggé Soma befolyásolt korszakomat élem).
Anya csak egy kicsi nevetett, aztán azt mondta, hogy mindjárt meg is kapom az első megbízatásomat, hogy felmérjem mennyire vagyok jó a rejtély megoldásban. A feladat:  kinyomozni ki ejtett egy tetemes adag fogkrémet a fürdő padlójára, lépett bele, és hordta szét az emelet összes szobájában.
Amit kiderítettem: A folt keletkezésének idején pont mi mostunk fogat Somával és a legtöbb fogkrémes lábnyom anyáék szobájában a szőnyegen volt, a tükör előtt, ahol történetesen én töltöm a legtöbb időt. Ezen a ponton sajnos megrekedt a nyomozásom úgyhogy,  ejtettem a vádat Soma ellen és bizonyítékok hiányában lezártam a nyomozást. Asszem inkább mégis táncosnő leszek......

Mellőzve

Akár meg is sértődhetnék a szüleimre amiért mostanában szívesebben csinálnak nélkülem programot, ha nem érezném magam olyan iszonyú jól Rozi mamával és Jani papával. Múlt héten négy kerek napot töltöttünk Somával a mama hotelban.Réka sítáborban volt, szüleim pedig Csongor ballagási ajándékát abszolválva elvitték bátyámat egy rövid barcelonai túrára, ami egy jó kis Barca meccsel volt teljes.
Az ovis farsangot idén is betegség miatt passzoltam, így felfokozott hangulatban vártam az unokatesóm farsangját ahova a mama vitt minket szombaton. Vasárnap egy lego kiállítás volt a program, a többi szabad felhasználású időben pedig unokatesóztam, és tüsténkedtem a papával a ház körül, vagy a mamával a konyhában.Réka vasárnap csatlakozott hozzánk frissen szerzett arcsérüléseivel, de a hétfői ovis nap már kemény volt anyáék nélkül, és kicsit pityeregtem is. Estére aztán teljes lett a létszám és visszaállt a rend, ami tartott pont négy napig, mert a péntek este ismét a mamáéknál talált.
  Szüleim ezúttal Rékával mentek Vad Fruttik koncertre, szombaton pedig egy olyan kenu túrán vettek részt két bátyámmal és az unokatesómmal, amit erősen irigyeltem egészen addig, míg végig nem hallgattam anya egész vasárnapi nyavalygását váll-, kar-,  hátfájdalmakról és fáradságról. A tény hogy Réka ergo-OB -n (evezőpados országos bajnokság), vett részt előző nap és jogosan fájlalta mindenét sem bírta jobb belátásra és nem vette kedvét a hangos és tényleg egész napos önsajnálattól.
  A túra a hévízi tóból induló patakon zajlott. Tíz kilométer laza lapátolás sodrásban a Kis-Balaton környékén lévő zsilipig, kis pihenő szalonnasütés(már aki nem felejtette otthon a szalonnáját),  majd indulás vissza. A vissza tíz kilométer árral szemben szembeszélben, na az már nem volt olyan laza. A túra szervező előzetes beharangozása, miszerint, annak már van sportértéke, már sejtette anyukám számára, hogy nem lesz egy könnyű menet. Csongor és Domi (az unokatesónk) egy hajóban ültek és mivel némi rutintalansággal küzdenek nyugodtan kijelenthetjük, hogy ők a húsz kilométer helyett minimum harmincat eveztek alaposan megismerkedve a part menti nádasok élővilágát is.Anya és apa Soma bátyámmal ült egy kenuban. Soma szintén kivette a részét a lapátolásból, kivéve mikor nagyon belemerült a tökélyre fejlesztett lelkesítő nóta egy -egy újabb versszakának kiagyalásába. A versikét a katonai edzés lelkesítő mondókák mintájára kell harsogni:

Az első versszak:

  Dolgozik a váll s a hát
Egy-két, egy-két
Ritmusra jár a lapát
Egy-két, egy-két 
Ha feltöri a tenyered
Egy-két egy-két
Leszarod csak evezel
Egy-két egy-két ..........


Danolásztak egy csomó mást is anyával. (illetve anya a visszaúton már egyáltalán nem danolászott :) ), így nekem kétségeim vannak a karmunkájuk hatékonyságát illetően.
Soma ismét végig élvezhette a már hagyományosnak mondható 'apa kormányoz, anya mondja merre' szituáció összes kimenetében rejlő lehetőséget, amit most inkább nem részleteznék.
A jutalom az út végén a fürdés volt a patak forrásánál, 22 fokos vízben tavirózsákkal ölelve. Ezt csak Soma és apa vállalta be. Apukám aztán meg is állapította hogy Barcelonában 18 C fokban, a 8 fokos tengerben fürödni durvább élmény volt, mint a 22 fokos Hévízi folyásban 8 C fokok levegő hőmérsékleten.
Ismét egy őrült fürdős rekord amit feljegyezhetnek és amiről nagyon sajnálom hogy lemaradtam.

Apa, Soma és a tavirózsák: 

A kvízmester

Családtagjaim mindig vevők voltak a játékokra. Nálunk nincs hétvége társas nélkül, a hosszabb autóutakon is előszeretettel szórakoztatjuk magunkat szólánccal,  barkóbával, vagy a hárombetűs szójátékkal amit én még nem annyira értek de a többiek imádják. (mindig egy betűt változtatva a hárombetűs szóban anélkül hogy kiejtenénk a szót körülírjuk, a másik ha rájött mire gondolunk szintén változtat rajt egy betűt és körülírja az új fogalmat stb..). Szóval igazi homo ludens -ek. 
Nemrég egy kvíz-esten voltak szüleim és a nővérem,  és mikor itthon elmesélték és meghallottam a kvíz-mester szót, mindjárt tudtam, hogy én ezt sokkal jobban tudnám csinálni. Ott mindjárt kijelentettem hogy szervezek nekik egy családi kvízt,  és estére tető alá is hoztam a gyűlést.(Igen én gyűlésnek  hívom)
Nem mondhatom hogy mindjárt első szóra lelkesen ugrottak, de megvannak a módszereim. Az idegesítő nyaggatástól kezdve a könnyű testi sértésig mindent bevetettem a meggyőzésre.
Este aztán sorba ültettem a szüleimet és tesóimat a kanapén és rém komolyan véve magamat kiálltam eléjük. Különösebben nem készültem mert szeretem a spontaneitást és szeretem úgy irányítani a kérdéseket, hogy aki egy kicsit lemarad legyen lehetősége felzárkózni. És ezzel el is érkeztünk a problémához, amiért végül is egy kicsit kudarcba fulladt a játék. Nem bírom elviselni, hogy valaki, egy kicsit is rosszul érezze magát, és mivel nem akartam vesztes arcokat látni, ezért ha rajtam múlik, soha nem lett volna vége a mókának, hogy ne kelljen nyertest hirdetnem. Azért így is jól sikerült és szerintem igazán feldobtam a család estéjét. Ezen felbuzdulva találtam ki a következő hétre, a nagy családi ügyességi versenyt, amit már nem csaptam össze, hanem rendesen rákészültem. Kapóra jött, hogy beteg voltam azon a héten, és mikor senki sem tudott rám vigyázni, az irodában segítettem anyának és a mamának, hogy hatékonyabban menjen a munka. Rendesen befogtam a mamámat a meghívók és a belépőjegyek gyártásába. Lelkesedésem annyira átragadt a tesóimra és a szüleimre hogy már nem is került túl nagy fáradságba rábeszélni őket az újabb "gyűlésre".
Volt birkózás, labdadobás kosárba, akadályfutás, célbalövés és sodrófa húzás.  A fődíj egy általam készített rajz volt, de a már említett túlműködő empátiám miatt, a nyertes Csongoron kívül mindenkinek rajzoltam valamit.
Most töröm a fejem valami újabb nagy durranáson, mert úgy látom ráfér a családra a csapatépítés.
Mindenki szanaszét van egész héten és a nagyobb tesóim egyre több külön elfoglaltsága miatt a hétvégéken sem egyszerű már olyan programot összehozni amiben mindenki rész tud venni.

Csenge szerint a világ....

Meg sem próbálom belesűríteni egy bejegyzésbe a kimaradt majd' három hónap eseményeit. Bízom a család emlékezetében. Az már úgyis többször kiderült, hogy az emlékezetünk érdekesen szelektál. Egy-egy eseményről mindenkinek más emlékmorzsa raktározódik el a családban, így a már sokat említett nagy számok törvénye alapján, ha összerakjuk amink van azért talán még pár év múlva is kikerekednek a sztorik.

Karácsonyra kaptunk egy szuper ajándékot szüleinktől.
Elkészítették a Csenge szerint a világ...-ot könyv formájában. 196 oldal az elmúlt 4 és fél év  történéseivel, fotóival, dátumozva az összes bejegyzéssel. A könyvet a nagyszüleinknek is elkészítették nem kis örömet okozva vele.
Ez most egy elég nyomos érv lenne amellett hogy befejezzem a blogot, sőt ez is volt az egyik oka a kinyomtatásnak, de a szünetben rengeteget olvasgattuk és adomáztunk újra és újra megállapítva, hogy milyen jó hogy lejegyeződtek a kalandok így, némi bizonytalankodás után anya úgy döntött, megpróbál időt szakítani erre az édes teherre hogy lenyomatot készítsen családunk mindennapjairól.

Kaptam egy másik könyvet is karácsonyra ami enyhén szólva nem az elvárt hatást váltotta ki se belőlem, se anyából. A Szép álmokat, Ella! című remekmű, a világ legunalmasabb és legszájbarágósabb könyve lenne, ha megpróbálnánk komolyan venni. Úgy, hogy anya kifigurázza, én pedig a könyv végére teletalppal ugrálva az ágyban azt kiabálom, hogy "Most teljesen ellazultam! Most teljesen ellazultam!" , aztán Soma, anya és én visítva röhögünk a nonszensz sztorin, azért elég jó esti program, de gyanítom hogy a meseírónak nem ez volt a célja....

Hasonlóan a két évvel ezelőtti januárhoz (mikor Rékáért szorítottunk), nálunk most a jövő szombaton esedékes középiskolai felvételi körül forog a világ. Pontosabban Csongor körül, aki szerencsére nem egy izgulós fajta. Épp ezért anya hónapok óta azon izgul, hogy Csongor miért nem izgul, de mióta a múlt héten bátyám megjegyezte, hogy egy kicsit elkezdett parázni anya azon rugózik hogy "Jaj csak nehogy túlizgulja a gyerek!". Szóval mindenkinek jobb lesz ha túl lesz rajta, és sz életünk visszatér a régi kerékvágásba, miszerint én kapom az indokolatlanul nagy figyelmet, mert én vagyok a legcukibb....

A kiterjedt baráti körrel, nemleszekabarátod konfliktusokkal és balettórákkal övezet intézményesített ovis hétköznapjaim olajozottan működnek. Be kell látnom hogy minden előzetes félelmemre és két évig tartó ellenállásomra rácáfolva tényleg jól érzem magam az óvodában.