Azt hiszem már többször említettem, hogy nem bírom a kötöttségeket, s ez ügyben egész jól haladok az önmegvalósításban. Azt már elértem hogy nem alszom rácsos ágyban, nem eszem etetőszékben, mellőzzük a babakádat és babakocsival csak igazán minimális távolságokra megyünk de mivel kompromisszum kész vagyok azt be kell látnom hogy az autós gyerekülésről nem fognak leszokni akárhogy üvöltök.
A hordozókendőben akár órákig ellennék, de anyukám nyavalyog ha túl sokáig cipel (ami szerintem nem az én súlyom hanem az ő túlsúlya és punnyadtsága miatt fárasztó neki).
Úgy 1 hónapja aztán, előkerült a kerékpár gyereküléssel és most mindenki elégedett. Anyukám azért mert végre gyorsan problémamentesen tud eljutni A pontból B pontba, én pedig azért mert imádom ahogy az arcomba csap a szél, lobog a hajam(az a pár szál), és futnak a fák. Ha unatkoznék akkor bármelyik körülöttem guruló családtagom szívesen szórakoztat, de akkor sincs gond ha csak egyedül vagyunk anyával. Ma például úgy gondoltam ideje rendet rakni az oldalára csapott táskájának zsebeiben.Mármint amit sikerült elérnem a gyerekülésből. Mire a boltba értünk kellően felismerhetetlenné csócsáltam egy kuponfüzetet, amit így már nem volt képe felhasználni de azért bosszankodva elorozta tőlem. Visszaúton úgy döntöttem könnyitek a cipelendő súlyon és kihajítottam kedvenc karkötőjét, aztán először Réka majd Csongor diákigazolványát, és épp a lakáskulcs került a kezembe mikor megálltunk mert anyukámnak gyanús lett hogy hárman futnak a biciklink után karkötővel és diákigazolványokkal integetve. Hát mondhatom csöppet sem volt hálás sőt még percekig gurultunk oda vissza, hogy meggyőződjön róla nem "hagytunk" el semmi mást. Azért hazafelé még felraktam az i-re a pontot mikor szélnek eresztettem a szép rózsaszín kalapomat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése